Egós poszt

Hajnali egy óra tizennyolc perc, és egy két napig tartó gyomorrontás után lehet nem gulyáslevest kellene kanalazni lábasból, hanem mondjuk aludni. (És nézd meg, megint kaja!). Aludni, mi is az? Utoljára nem is tudom mikor volt benne részem mondjuk úgy hat óránál tovább. Avagy tudom, de inkább nem gondolok rá. Az utóbbi időben valahogy sosem sikerült egy óra előtt ágyba kerülni, de mondjuk a kettő-harmincnak már úgy örülni szoktam. Így megy ez, ha egyetemista vagy főiskolás az ember, gondolom én. Nem (na jó, nem csak) a buli, meg nem az éjszakai partik miatt, hanem egyszerűen hozzászokik az ember, hogy egész nap talpon van, éjszaka meg már minek aludjon. De legalább a reggeli kelés már egyre jobban megy, a napközben való koncentrálással viszont akadnak problémák.

Mi van még. Például novemberben tartok tudományos diákköri előadást, amiben az a vicces, hogy eddig mindenki úgy tudta, hogy novemberig a dolgozatot is meg kell írni, de most kiderült, hogy mégsem. Ellenben ebbe bele most nem megyek, mert uncsi, és még vesztenék három látogatót, amibe belehalnék. (Nem.) (Nem tudom.)

Az viszont megvan, hogy fordítva jár az időjárás? Szeptemberben októberi idő volt, kabátban rohangáltam mindenhová, és reggel hétkor bizonyos zöld elasztikus anyagok fagyott állagúvá avanzsálódtak a buszmegállóban való néhány perces ácsorgástól, most meg zakóban meggyulladok míg átsétálok egyik házból a másikba negyvenhárom másodperc alatt.

Ennyivel szerettem volna így hajnal egy után huszonnyolc perccel zavarni az étert, és arra gondolok, hogy ezt tíz perc alatt írtam meg, ami elszomorít. De azért annyira nem, hogy pattintsak valami érfélét. Csak úgy picit. Olyan hangyányit.