Levél Tim Kringnek

{{explicitcontent}}

Kedves Tim Kring!

Nem ismersz engem, talán még az országról sem hallottál, ahonnan írok neked (nem Bukarest a fővárosa, annyit elárulok). Én sem ismerlek téged, csak azt tudom, hogy te vagy az a zseniális ember, aki kitalált egy náladnál is zseniálisabb sorozatot.

Az Úrnak a kettőezer-hetedik évében történt, hogy miután Methos megemlítette nekem, megtekintettem sorozatodnak, a »Heroesnak« első epizódját. Akkoriban nagyon tetszett, így hát rendszeres nézője lettem a műsornak. Később már kialakult egy bizonyos függősség is, vártam minden egyes részt, kíváncsi voltam mi lesz és hogy lesz.

Az első évad zseniális volt. Tényleg! Volt egy-két gyenge pillanat amit nem kellett volna erőltetni, de összességében mégis remek anyag lett, izgatottan vártam a második évad kezdetét. Eleinte az is nagyon jó volt, talán kicsit gyengébb mint az első évad, talán több volt a logikai hiba is, többször csóváltam a fejemet hogy most ezt mégis, de még mindig megvolt a pesön, meg ráfogtam a dolgot a sztrájkra, így végeredményben még mindig élvezet volt az a heti negyven perc.

Aztán jött a harmadik évad.

Jaj, Tim!

Bocsáss meg kérlek, de: ki a faszom csinálta a harmadik évadot? Komolyan, már-már ott tartottam a sok szenvedés után, hogy hagyom a genyóba a műsorodat. A műsorodat, amit eddig kedveltem, élveztem, szerettem, vártam. Idáig jutottam. De aztán a kötet-finálé felhúzta annyira, hogy ne fejezzem be, és kitartsak, és mondogattam magamban, hogy szeretek Heroest nézni, a Heroes jó, ez csak egy ideiglenes állapot, a végén mindent meg fogok érteni, és csapkodom a fejem (a jelenség neve: FACEPALM), hogy mért is szidtam az évadot. De sajnos aztán egy jó kezdés után megint kezd az egész egy trágya lenni.

Ez egy FOS, Tim, egy kalapnyi bűzölgő majomfos, semmi több. Komolyan, itt döcögünk a harmadik szezon tizennyolcadik része felé, és még mindig nem tudunk semmit. Csak rángatjuk a szálakat ide-oda, és gyakorlatilag így több mint negyven rész után sem tudunk többet, mint 2007-ben.

F-O-S.

Amikor a tizenhetedik rész végét megláttam, szabályszerűen felkiáltottam, hogy EZT MOST MI A FASZOMÉRT KELLETT?!, de oké, én egy nyugodt ember vagyok, így leültem, és elkezdtem beszélgetni magammal. Azt mondtam magmanak: Te figyelj Mefi, nem lehet hogy te látod rosszul a dolgokat, és a Heroes igazából ugyanolyan jó? Válaszul akkora pofont adtam (saját magamnak), hogy a tévé adta a másikat.

Nem Tim, sajnos elmúlt már a pesön, és az a nagy probléma, hogy ha egy sorozat kezd idegesíteni, akkor értelmét veszti az egész. Persze picit idegesítsen, hogy megnézzem a következő részt, meg rágjam a körmömet, de ne legyen már egy szórakozás nekem idegbaj. Minden egyes perc szenvedés. Negyvenperces sorozat ez. Negyvenpercnyi szenvedés.

Oké, azért vannak még jó pillanatok, például amikor Sylar bekapcsolja a rádiót, és éneklik benne hogy I’m aaaa psychokilllleeer! de ennyi.

Tim, baszki, könyörgök neked, csinálj már valamit, mert a tököm is tele van már a műsoroddal. Kapjátok már össze magatokat. Azt akarom látni, amit a »Lostnál« is látok. Hogy bár eleinte úgy éreztem rángatnak össze-vissza szálakat, és csak hülyének néznek engem, de mostanra körvonalazódott, hogy itt valami NAGY dolog van, és minden egyes részt VÁROK, izgalommal várok, és ott megvan a pesön, ami a Heroesnál már nincs.

Tim, kérlek, csinálj már valamit! Én Heroest akarok. Akciódús, izgalmas, kicsit megtévesztő Heroest. Nem ezt a fost.

Baráti üdvözlettel;
Mefi (egy jelenleg még rajongó néző)

Utóirat: már csak azért is szedd össze magad és a csapatodat, mert ha nem, meglátogat egy kedves magyar ismerősünk, és visz neked kolbászt meg disznósajtot (a képeket pitbulltól kaptam):

Kiszel Tünde nem viccel! Nincsenek különleges képességei, de nézz rá az arcára!