Danton halála

Pár hete Andival megnéztük a Vígszínházban a Danton halálát. Minimalista, mégis sokat mondó díszlet, a közönség bevonása, László Zsolt, Stohl András és Varju Kálmán tökéletes alakítása. Ezek a tőmondatok jellemzik a darabot.

Minden egyéb előtt: nem tudok elmenni szó nélkül Menczel Róbert díszlettervező munkája mellett. Olyan éles kontrasztot alkotott az általa tervezett díszlet a Vígszínház impozáns színpadán, hogy ha szavak nélkül zajlott volna az előadás, akkor is megértettem volna.

De ha már itt tartunk: voltak szavak, és néhány apróságtól eltekintve, egy új fordítás alapján a szöveg hű maradt az 1800-as években megírt eredetijéhez. És megint vissza kell utalnom az »István, a királyra«, de Alföldi említésre méltóan jól helyezi kontextusba az egyébként sokkal régebben és habár hasonló, de teljesen más eseménykre írt történetet, mellőzve minden konkrét aktuálpolitikai utalást. Az egészbe még odadobják Stohl Andrást tornacipőben, ami így első olvasásra akár még szörnyű is lehetne, de egyáltalán nem az.

Azt is gondolhatná az ember, hogy ez a darab inkább egy húsz-harminc fős nézőtéren ütne nagyot, mert egy ezerfős közönség figyelmét sokkal nehezebb megragadni. Ezt az akadályt is sikerül azonban leküzdeni, a nehéz és hosszú monológok ellenére is, a nézőkön a síri csend és a pattanásig feszülő figyelem figyelhető meg, amit csak fokoz, hogy néha felkapcsolják a világítást vagy egy-két színész megjelenik a sorok között.

A Danton halála kiváló tisztelgés a szerző születése kétszázadik évfordulójának alkalmából, aktuális és mély boncolgatása az emberi jogoknak, mindezt a francia forradalom köntösébe bújtatva.