Doctor Who

Az van kicsit mostanában a sorozatokkal, hogy mióta a nagy kedvenceim eltűntek, sokkal alacsonyabb a motiváció a sorozatnézésre. Meg aztán: vége van már azoknak az időknek, amikor négykor már otthon ültem és más dolgom sem volt mint a legújabb részek előtt ücsörögni. Ennélfogva nagyon meggondolom, mibe kezdjek bele, pláne, hogy minden óra érték, amit valami hasznos tevékenységgel lehet tölteni. És egy jó epizód megtekintése számomra hasznos tevékenységnek számít, azonban nagyon kevés új sorozat volt, ami beszippantott volna.

A Doctor Who-t rengetegen ajánlották már, régóta listán volt, és igazból Tigi is sokáig nyaggatott, amíg aztán egyszer teljesen véletlenül el nem kezdtük nézni, még valamikor év elején, annál a banális oknál fogva, hogy a lejátszási listában az volt a következő elem.

Ahhoz képest, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nagyon sokáig halogattam, a Doctor Who pontosan az a sorozat volt, ami azonnal behúzott. Amúgy sem igazán néztünk olyat, ami egy picit akciódús, de azért alapjában véve inkább mókás, laza stílusban játszódik.

Brit sorozatról beszélünk, ami ráadásul a második etapját éli: az első felvonás 1963-ban kezdődött és 1989-ig tartott, aztán 2005-ben támasztották fel újra. Azért tud ilyen sokáig húzódni, mert a történet főhőse képes a regenerálódásra: ekkor azonban a kinézete, a karaktere, a szokásai és a személyisége mind-mind megváltoznak. Üzletileg nagyon okos ez a rajongóknak sokszor már kevésbé szimpatikus megközelítés.

A régi részeket is tervezzük megnézni, az újból leginkább a Tennant-korszak jött be; a mostani évad jó volt, de a befejezése egyszerűen nevetséges volt, elmaradt a katarzis és különösebben komoly események sem történtek, pedig a 2005 óta futó részek közül volt jó pár drámai.

Voltaképpen tényleg nem értem, hogy miért nem kezdtem el korábban nézni, különösen, hogy mindent imádok, ami brit, ami sci-fi és különösen, amiben időutazás van, a Doctor Who-t pedig pontosan ezekkel lehet jellemezni.