Március csak néhány jól irányzott tökön rúgással sújtott le rám, amit szinte már beletörődő megnyugvással fogadtam, miután a február ott ütött-vágott, ahol ért. Egy »kiválóan sikerült január« után február elsején összetörtem az autót. Szar helyzet, amióta vezetek, ez volt a második koccanásom. Én hibáztam, kár is lene elkummantanom, az embernek így negyvenhez közeledve már sokkal gyakrabban kell gyakorolnia a felelősségvállalást és a hibák beismerését.

De egy kicsit azért írva is volt ez a baleset: nem vagyok különösebben nagy követője a számmisztikának és egyéb spirituális vonalaknak, de erre majd még később kitérek. A kár csupán anyagi és erkölcsi, fizikai sérülés nem történt, és a nap végén ez a fontos. (Pont, ahogy anno az »autómentős bácsi« mondta.

Bocsásd meg nekem, hogy megint a világ megteremtéséig megyek vissza a történet bevezetésének érdekében, de az egész sztori úgy kezdődött, hogy vettem 5 éve egy forgószéket. Habár ott az üzletben szuper kényelmesnek tűnt, az egésznapos otthoni munkavégzésre végül alkalmatlannak bizonyult. Emiatt nagyon ritkán használtam, a sok számcsózás viszont jó széket követel, különben hamar jelentkeznek a hát-, könyök- és térdbánatok.

Sokáig húztam-halasztottam a dolgot, de végül úgy döntöttem, eladom, és veszek egy kényelmes széket. Fel is raktuk egy-két Facebook-csoportba, aztán vártuk a csodát. Január utolsó napján írt egy vevő, hogy másnap eljönne érte. Nagy volt az öröm, gyorsan nyélbe ütöttük az üzletet, gondoltam el is ugrok vasárnap az IKEA-ba a kiszemelt új székért.

Általában a budaörsi üzletbe járok, de ott ez a termék pont nem volt raktáron, így kötöttem ki Soroksáron, ahol beültem a székbe, hogy aztán fel is pattanjak belőle, mert már rövid idő alatt is kiderült, hogy nem ez lesz az alkalmas darab a 8-9 órás munkanapokra. Végül kinéztem egy másikat (ez persze volt Budaörsön is), megvettem, és útnak indultam.

Miközben kanyarodtam ki az M5-ösre, rákezdett egy finom kis havas eső, előttem a felhajtón pedig megállt egy óriási kamion, amely a közút szolgálatában kátyúzási munkálatokat hivatott ellátni. A latyak, a lehető legrosszabb helyen történő megállás és sávváltás pedig egy remek kombinációban azt eredményezte, hogy túl későn vettem észre azt a szűk, nem jól látható sávban meghúzódva éppen mellettem lévő kis piros autót, aminek gyorsan bemutatkoztam a két gépjármű finom érintésével. Félreálltunk, kitöltöttük a digitális kárbejelentőt (közismertebb nevén kék-sárgát), aztán itthon szomorúan összeraktam a széket, ami azóta is remek szolgálatban áll.

A számmisztikára visszatérve: másnap ünnepeltük volna az autó megvásárlásának negyedik évfordulóját, kb. egy hónappal később a 10 évvel ezelőtti első és addig egyetlen koccanásomat (ott nem én voltam a ludas, belém jöttek), és egyben ezen a napon fordult a biztosítási szerződésem is, amit pár héttel azelőtt váltottam. Szép kis kilépő néhány órával az előző szerződés lejárta előtt, négy év balesetmentes közlekedés után.

Aztán a bajokat tetézve »Sacika« is pocsékul lett, olyannyira, hogy ez végül az egész februárra rányomta a bélyegét. Azóta már kicsit jobban van, de ahogyan az állatorvos is mondta: egy 22 éves macska esetében ezek az állapotok visszafelé ritkán haladnak.

Ha ez nem lenne elég, úgy néz ki, nem úszom meg az egyik bölcsességfogam eltávolítását. Tekintve, hogy »2019-ben nem volt egy rózsás menet« a műtét, amikor a jobb alsót kikapták, nem voltam annyira elragadtatva a hírtől. Ezt megünnepelve be is nyaltam egy felsőlégúti megfázásos hülyeséget, ami szerencsére nem volt annyira kemény, mint a tavalyi COVID-os, tüdőgyulladásos, „száznapos köhögésnek“ becézett kórság, de arra pont jó volt, hogy a maradék pozitív energiámat lenullázza.

Voltak azért jó dolgok is: még Saci kálváriája előtt és pont azért, mert már sok időre nem szeretjük egyedül hagyni, eltöltöttünk egy gyors hétvégét Bécsben. Az elmúlt pár évben szinte minden évben volt szerencsém egyszer eljutni Bécsbe, és évről évre egyre jobban érzem a kémiát a várossal. Gyönyörű épületek, remek kulturális programok, szép parkok, és jó ételek – mi kell még?

Bécsben szinte minden alkalommal igyekszem elmenni a Gartenbaukinóba, az egyik kedvenc mozimba. A mostani alkalommal éppen a Mistery Movie sorozat ment, aminek az a lényege, hogy a vetítés előtt egy véletlenszerűen kiválasztott néző kiválaszt öt boríték közül egyet, amiben az aznap esti film címe szerepel. Sosem voltam még meglepetés vetítésen, de remek élmény volt, ráadásul a Waiting for Guffmann című filmről életemben nem hallottam, de fantasztikusan szórakoztam rajta.

Erősen rajtatartom most a kezemet a mozis világ ütőerén: februárban és márciusban szinte csak 35 mm-es vetítéseken voltam, végre eljutottam a Celluloid Nightsra, és az idei Brit Filmnapokon is egy analóg vetítést választottam.

Január vége óta elkezdtem folyamatosan mozogni. Folyamatosan mozgásban vagyok, de nem jó a viszonyom a rendszeresített, fegyelmezett, szervezett mozgással. Egész életemben kikerültük egymást a sporttal, nagyon kevés formációt élvezek, és habár tavasszal és nyáron rengeteget bicózom, dolgozom a kertben, sétálok, fürdök a Balatonban és hasonlók, ősztől tavaszig mindig érzem magamon, hogy kevés a mozgás, különösen azokon a napokon, amikor otthonról dolgozom.

Meg aztán: a hibák beismerésén túl negyvenhez közeledve (igen, sokat írom le ezt mostanában, ízlelgetem az érzést, hogy habár lélekben 25-nek érzem magam, az egyessel kezdődő születési évem kegyetlen őszinteséggel bír) az ember az egészségére is jobban odafigyel. Oda is kell, mert amíg 25 évesen egy átbulizott éjszaka és 3 óra alvás után simán lenyomtam egy munkanapot, meg sem éreztem, ez ma már nincs így. (Mármint: lenyomom persze most is simán azt a munkanapot, de belül egy sötét szoba sarkában zokogok, magzatpózban.)

Szóval, jobb híján most kétfajta mozgást végzek: egyrészt itthon, saját testsúlyos kvázi tornagyakorlatokat csinálok, másrészt amikor minden klappol, hetente kétszer elmegyek edzőterembe is. Most érzésre egy sikeres szériában vagyok, az első pár alkalom után túlestem azon a ponton, amikor már nem nyűg elindulni az edzőterembe, néha még kifejezetten várom is. Nincs különösebb testalkati vagy teljesítménybeli célkitűzésem, egyelőre annyit lőttem be, hogy egy héten legalább 3 óra pontos, intenzív testmozgást végezzek, és heti szinten átlag 6-7 órát sétáljak.

Közben beindult a tavasz, szinte minden nap süt a nap, amiért a sötét és szürke február után kifejezetten hálás vagyok. Voltam színházban, fürödtem termálban, vettem egy új porszívót, rengeteg filmet néztem, elolvastam két könyvet, megnéztem a kínai újévi parádét és március végén elutaztam Írországba. Az élet addig kavarta a lapokat avagy az volt írva, hogy végül egyedül utaztam. Nem így terveztem, de így alakult, és cserébe rengeteget tanultam magamról, na meg az írek történelméről.

De ezt majd egy következő bejegyzésben!

, , , , , ,