Szerenád

Megvolt a »szerenád« második – és egyben utolsó – része is. Hihetetlen jó volt; ha belegondolok, a négy iskolai tanév talán legpozitívabb élményének tudhatom be az utóbbi két napot — legalábbis én. Van azért abban valami jó, ahogyan az angoltanárnál kétpofára tömöd a szalonnazsíros kenyeret, közben pedig röhögsz a négy éven; ahogyan a fizikatanár előkap egy négyjegyű függvénytáblázatot, rajta a BIBLIA felirattal, és megesket, hogy többet nem foglalkuznk fizikával; vagy ahogyan a matektanárt pókerezni tanítod; esetleg mikor az egyik legszigorúbbnak vélt tanár kínálgatja a házipáleszt – ezek olyan pillanatok, amiért megérte négy éven keresztül iskolába járni, minden szar percével, órájával együtt.

És most így, a tücskciripelős esti pókerezés köben, a rovarirtós fáklyatűz mellett, a csillagos augusztusi ég alatt, döbbentem rá, hogy hát szia: véget ért négy év, lezárulni látszik egy elég nagy darabkája az életnek. Négy éven keresztül együtt voltunk felnőttekkel, diákokkal, és ennek itt most napokon belül vége fog szakadni. Ez kicsit szomorkás persze, de az élet megy tovább, ennek így kell lennie. Csak azért.

Persze voltak most is, akik kiütötték magukat, de lényegtelen: azt hiszem, hogy azok az emberek, akik akarták, igazán jól érezték magukat, az alkoholos részegség állapota nélkül is. (Bár a buliból csak én voltam józan, meg páran, akik kocsival jöttek.)

Pont.