Búcsúzunk a salátától

Bár nem ebben a formájában, de kétszáz-akárhány, ha pontosabbak akarunk lenni, akkor hatvankét és ha még pontosabbak, akkor tizenöt esztendő után búcsúzunk az egyforintostól, illetve szintén több mint fél évtized avagy tizenöt év után eggyel nagyobbik testvérétől, a kétforintostól is.

Véleményem szerint az utóbbi idők legjobb döntése volt ez, ráadásul a szokásostól eltérően a kivitelezés sem a legrosszabb. Most őszintén: ha valaki 99 forint értékben vásárol, és száz forinttal fizet, nem hiszem, hogy tartja a markát a visszajáróért. Nem is beszélve arról, mennyire zavaró, amikor megtölti a bukszát a rengeteg aprópénz, és közben semmire sem jó – átvitt értelemben. Persze gyerekkorában ki ne játszotta volna el azt a trükköt, hogy száz darab egyforintosból vett két darab csokit, bár ez inkább az én korosztályom gyerekkora, hiszen még élnek ugye olyanok, akik két forintért vettek zsömlét, hogy is ne élnének. A kerekítés pedig nem a tételekre, hanem a vásárlás végösszegére vonatkozik, tehát a drága vásárló nem veszít többet öt forintnál, vásárlásonként.

Apropó kerekítés. Vicces, hogy megy a tévében és rádióban a felhívás, előbbiben vicces biliárdgolyókkal; küldik az illetékeseknek a tájékoztató jellegű körleveleket; és vannak emberek, akik így sem értik meg, hogy most akkor hogyan is működik ez. Nem vagyok én sem matekzseni, sőt, viszont ha valaki egy ennyire elemi műveletet képtelen megérteni, az nemhogy eladóként ne dolgozzon, de ne is éljen.

Mondhatjuk úgy, hogy lezárult egy korszak, utoljára a fillér visszavonásánál érezhetettünk így. Érdekes lehet mondjuk egy idősebb embernek, aki még emlékszik arra, milyen sokat ért egy forint, és most látja, hogy mennyire keveset.

Ezek a csúnya integető pénzérmék az én szörnyszülötteim, nem kell őket bántani.