Az élet megint megy tovább

Nem is olyan rég, nagyjából másfél éve volt, hogy »búcsúztunk Julcsától«. És most eljött a nap is, amikor az első számú kutyánktól, »Mephistótól« kellett búcsúznunk.

Hogy milyen dolog a halál? Furcsa dolog. A ténye befészkeli magát az ember gondolatai közé, egyre csak növekszik, és bár az ember akinek agyában ott van a halál gondolata, folyamatosan fél is attól, mégis, amikor bekövetkezik, valahogy nem tudja elhinni, hogy tényleg megtörtént. Hiába készülünk rá, az agyunk (vagy a lelkünk?) mégsem akarja elfogadni, és feldolgozni a tényt: emberek és állatok meghalnak. Meghalnak, és soha többé nem beszélhetünk velük, soha többé nem simogathatjuk meg őket, soha többé nem jönnek oda farokcsóválva ha valami finom falatot látnak a konyhában és soha többé nem ülnek mellénk a kanapén egy téli estén. Soha.

1997-ben betörtek hozzánk. Ismerősünknek őrző-védő kutyái voltak. Egy rottweiler-pitbull keverék és egy staffordshire terrier. 1997 novemberében nekik születtek kölykeik, köztük egy apró, tigriscsíkos kutyagyerek, mellkasán hatalmas fehér szőrű mellénykével, és fehér lábujjakkal. A család karácsonyi ajándéka ő volt. Ha fekete lett volna, akkor a Lucifer nevet kapja, de így Mephisto lett, az ördög legjobb cimborája, méghozzá. Egy hónapos volt, mikor megérkezett hozzánk. A tenyerünkben elfért, a macska lekezelően nézte őt, és három napra a spájzba költözött érkezése láttán. Már első este eldőlt, mit fog a leginkább kedvelni: enni. Az elé rakott rakott krumplit ugyanis olyan jóízűen ette, amilyen jóízűen talán csak egy ember eszik. Aztán kinyalta a talát, megfogta, és elkezdett vele szaladni. A tál nagyjából kétszer nagyobb volt, mint ő.

Eleinte a fülem mellett aludt. Összegömbölyödött, elalvás előtt addig nyalogatta a fülemet, amíg bele nem fáradt, aztán elkezdte csipkedni a párnahuzatot. Imádtam. Később persze azt vettem észre, hogy én alszom az ő füle mellett, a méretbeli folyamatos növekedésének köszönhetően. Hamarosan elkezdtünk sétálni is, eleinte rettegett minden kutyától, alig akart kilépni a belvárosi bérház liftjének ajtajából. Aztán összehaverkodott egy hatalmas bobtélkutyával, és egészen addig játszottak együtt vele, és a többi fővám téri kutyákkal, míg ivarérett nem lett. Ekkortól ugyanis szinte csak apumra kezdett hallgatni, és sajnos rendkívül vad lett, már ha kutyákról volt szó. Az évek során több baleset is volt, amikor kutyákat támadott meg.

Teltek-múltak az évek, és Mephisto egyre nagyobb lett. Még mindig imádott enni. Sőt, ha valaki szeretett enni, hát Ő igen. Már-már pszichés szinten űzte ő ezt a tevékenységet, ugyanis ha éhes volt, ha nem, biztosan kunyerált magának egy falatot. Amit nem volt nehéz, mert egyszerűen nem lehetett nem megállni, hogy ne ejtsen le neki az ember egy-egy falatkát ebéd közben az asztal alatt titokban. Minden nap öt óra maga volt a mennyország számára, mikor is vacsorát kapott. Kivéve hétfőnként.

Míg lakásban laktunk imádott sétálni. Ha csak meghallotta a póráz csörgését, vagy meglátta a szájkosarat, azonnal farokcsóválva rohant a bejárati ajtó elé, és hangosan vonyított és ugrabugrált örömében. És érdekes, hogy az utóbbi években kertesházban éltünk, mégis ha előkerült valahogy a póráz vagy a szájkosár, ugyanaz az eksztázis kerítette hatalmába, mint évekkel azelőtt.

Aztán egyszer elkapott egy komoly betegséget. Két-hároméves lehetett talán, nem emlékszem már pontosan, és akkor úgy nézett ki, hogy elveszítjük. A belvárosban terjedt egy kutyavírus, amelyben gyakorlatilag az összes kutya belehalt, amelyik elkapta. És sajnos őt sem kímélte meg. Emlékszem, a nappaliban a csillárról lógott az infúzió, az állatorvosunk (aki egyébként megsiratta őt) megtanította szüleimnek hogyan kell beadni az injekciót, hogyan kell beüzemelni és cserélni az infúziót. Mondhatni csodával határos módon végül felépült, és ezt, valamint azt leszámítva, hogy egyszer belelépett valamibe, ami elvágta a talppárnáját, és idősebb korára kicsit nehezebben ment neki a rágás, a fogai állapota miatt – szerencsére – komolyabb baja sosem volt.

Az idő viszont mindenkit utolér. Tizenegy év hosszú idő. Az utóbbi évben (miután el kellett altatni Julcsát), de leginkább az utóbbi fél évben egyre jobban éreztem, hogy öregszik. Egyre lassabban mozgott, egyre rigolyásabb lett, a szokásosnál is sokkal-sokkal kedvesebbé, búlyósabbá és hízelgőbbé vált, a szokásosnál is sokkal többet evett volna. És a szeme. Készült róla egy kép még egyéves korában, akkor vigyorog, amint fekszik a nappaliban, az ősz szálak még nem voltak a kis pofáján, és a szemében ott volt a láng. Egy fiatal, erős, tettre kész, bátor kutya szemének csillogása. És most, tíz év elteltével a szeme egy bölcs, sokat látott, kedves kutya szeme volt, amiben már nem égett olyan erősen a láng, de halványan még ott pislákolt. Valahol hátul.

Múlt héten azt álmodtam, hogy egyik reggel már nem kelt fel többé a kanapéról. Akkor azt gondoltam, hogy jobb lesz egyre jobban felkészülni rá, hogy ezen rémálom és a valóság közt csak egy hajszálnyi különbség van. Nem volt ez jó így, de muszáj volt elfogadni. Reméltem, hogy még egy, talán két évet is együtt tölthetünk, de nem így történt.

Ma, a LAN-parti után reggel nyolckor, huszonnyolc órányi nem-alvás után épp lefeküdni készültem, és már a kezemben volt a telefon, hogy levegyem róla a hangot, amikor megcsörrent. Anyukám hívott, és a hangján rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Sírós-elfúló hangon közölte, hogy meghalt Mephisto. A kutya. A házőrző. A barát. A testvér. Nem tudom minek nevezzem. A reggeli séta után lett rosszul, és gyakorlatilag a szüleim kezei közt hunyt ki szeméből az a parányi kis láng, ami hétfőn este még ott volt. Sőt, még kedd este is ott volt. Ma már nincs ott. Az állatorvos szerint szívroham volt. Nem vigasz, nem is szerencsére, de amiatt azért nyugodt vagyok, hogy nem betegen, szenvedés után lett így, mint tavaly Julcsával.

Hát ilyen dolog ez a halál. Készülünk rá, várunk rá, tudjuk hogy körülöttünk, velünk van, ám amikor megjelenik, valahogy mégsem akarjuk elfogadni. Valahogy mégis úgy gondoljuk, hogy az emberek és az állatok nem halnak meg, és mindvégig velünk lesznek.

Nem így van.

11. Tizenegy hosszú, gyönyörű év. És ma reggel háromnegyed hétkor véget ért ez a tizenegy év. És ez nagyon fáj. Nyomja a mellkasomat, égeti a szememet, és valahol az agyamban kalapálnak, hogy nem: nem így történt, ez így nem lehet.

De így van.

És alán azért nem visel meg annyira, mint anno Julcsa halála, mert nem voltam otthon, amikor történt a dolog. És a fentebb említett el-nem-fogadást csak erősíti a tény, hogy mikor utoljára láttam, még csóválta a farkát. Még felvonta a szemöldökét, amolyan látom ám, hogy ott van tekintettel, amikor indultam »Kázmérral« Pestre. Még elköszöntem tőle, megvakargattam a füle tövét és mondtam neki, amit mindig mondok, és amit ő anélkül is mindig megtett, hogy mondtuk volna: jó legyél, vigyázz a házra. És ő így tett. Egészen tegnap reggelig.

Most már valahonnan máshonnan vigyáz ránk.