Alkonyat

Megvolt az idei mozizós éjszaka is. A tavalyihoz képest sokkal jobb, bár a bömbölő zenét torz minőségben két lemezről ismételgetve de profi Pioneer cuccról tolva kicsit most is sokallottam. Ellenben kevesebben voltak, és a filmek közti időrések is jobban alakultak, nem volt akkora tumultus mint múltkor. Végül három filmet tudtunk megnézni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a 2009-es mozifanatikusok éjszakájának általam legjobban várt filmje volt az Alkonyat. Többen akasztották már rá a jelzőt, miszerint túl lányos, túl vontatott és egészében véve túl nyálas az egész film, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen romantikus darabként volt beharangozva. Valójában én ezt leszámítva, meg hogy valaki tart egy almát, de mégsem »Death Note«, semmit sem tudtam a filmről; nem is fogok róla mondani semmit, mert ha ismeri az ember egy kicsit is a történetet, valóban unalmas lehet. Szóval romantikus film, kis legendával. (Tényleg nem írom le, mert már lelőnék vele néhány poént.)

Amit még fontos róla tudni, hogy inkább a lassú kibontakozás, mintsem a tömény akció jellemzi, de mégis megtalálható benne az utóbbi is, és arra a néhány jelenetre tényleg nem lehet panasz, olyan apróságokat leszámítva, hogy egy nem automata-váltós autóval mennek, és miközben a srác két kezével fogja a kormányt, hallani lehet hogy éppen háromszor vált sebességet a gép.

A két összetevő, aminek köszönhetően mégis tetszett a film: a nagyon hangulatos képi világa és a kiváló zene. Egy-két kameraállás kifejezetten felborzolta a szemem kedélyeit, a zenére pedig végig bólogattam, hogy remek.

Az egyetlen kontra, hogy időben kicsit túlméretezett darab. És nem úgy, mint a »Benjamin Button«, hogy bár a fenekedet már kockásra ülted, de a történetet még hallgatnád, hanem sokkal inkább úgy, hogy sok az a két óra. Lehetne másfél, egy hangyányit akkor feszesebb lenne, de még mindig nem esne ki a csöpögős érzésből. Mert a film leginkább mégiscsak romantikus darab, szerelem, összetartás és miegymás.

{{4csillag|}}