Helló, Budapest!

Nem is tudom minek örültem igazán, hogy először végre megszabadulhattam a Szlovénia óta büszkén őrizgetett »csomagtól«, vagy hogy végre magyar billentyűzeten a saját gépemen, a saját karosszékemből írhatok.

Rettenetes volt a hazaút egyébiránt, eddig még ennyire nem fogtam ki. Mellettem egy akkora darab olasz srác ült, hogy még az ülést teljesen kihúzva is összekuporodva fértem csak el, pedig sok mindent el lehet rólam mondani, de hogy dagatt (sic!) lennék, na azt nem. Mellettem valami bunkó olasz-magyar nő ült, aki egész éjszaka szenvedett. Előttem egy nő egész éjszaka köhögött, már rá akartam szólni hogy igyon egy korty lófaszlét, vagy valami. Arról nem is beszélve, hogy mindenki hawaii-bugi módra ült a egyesével a kettes üléseken, és amikor bátorkodtam megkérdezni hogy esetleg leülhetek-e, vagy álljam végig a 14 órás utazást, akkor húzták a kis arcocskájukat.

Imádni valóak az olasz emberek, de bizonyos helyeken akkora ordas tahó parasztokat lehet találni, hogy az valami hihetetlen, tényleg. És nem feltétlen viselkedés, hanem kultúra. Például egy csávó kifújta tavaly az orrát papírzsebkendő nélkül. Tízből nyolc nem tud normálisan enni: csámcsognak, szürcsögnek, nyámnyognak, egyszerűen undorító. És legtöbbjük koszos is, eléggé.

Az olasz nőkkel meg az a baj, hogy hibátlanok lehetnének, ha nem lenne néhány apró baki. Például tök jó amikor nyaktól lefelé egy bombázó, nap barnította bőrű, elegánsan, mit elegánsan: divatosan öltözködő nő megjelenik, de illúzióromboló, hogy a lábán a köröm alatt egyhetes kosz gyülekezik. És nagy általánosságban is elmondható, hogy az olasz nők ritkán szépek, és akkor is inkább nyaktól lefelé.

Ettől függetlenül még mindig imádom Olaszországot, mesés egy hely, ráadásul az a környék ahová szoktam járni, egy gyakorlatilag nyolcvanfős kis falucska, a hegyek lábainál. Egyszerűen megérint, és hihetetlenül hangulatos ott elfogyasztani egy igazi olasz pizzát, lasagnat, salátát vagy akármit.

Jóleső érzés hazajönni, és nem igazán hiszem, hogy tudnék Olaszországban élni, mégis mindig kicsit honvágyam van, miután eljövök.

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2024

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.