Marley meg én

Én leírom három szóban a lényeget: ez egy jó film. Hoppá, négy lett.

Tudom hogy IMDb-n nem kapott annyira feltűnően sok pontot, de teszek magasról mások pontozgatására: az a véleményem hogy akinek volt már tizenéveken keresztül kutyája, az ennek a filmnek minden másodpercét élvezni fogja. Nem tátog benne és mond vicces dolgokat, nem csinál akrobata mutatványokat, nem menti meg senki életét, egyszerűen csak egy kutya. Egy szőrös és aranyos jószág, aki mindennél jobban szereti a gazdáit, azoknál jobban talán csak az ő bútoraik és kedvenc értéktárgyaik megrongálását illetve elfogyasztását.

A történet úgy kezdődik, hogy gyerek helyett kedves feleségének a szőke magas csávó kutyát visz haza, mondván az majd lefoglalja. Nem tudják még ekkor azonban, hogy a kutya egy kicsit hiperaktívabb a kelleténél, így például előszeretettel szedi apró darabokra a kanapét.

Nagyon tetszett az, hogy ez tényleg egy kutyás és tényleg egy családi film, valamint hogy a családot a kutyán keresztül ismerhetjük meg, a kettecskén élős romantikus napoktól egészen a gyerekektől hangos idegeskedős pillanatokig.

Aztán még az sem elhanyagolható, hogy hihetetlenül vicces. Én elejétől a végéig könnyeztem a röhögéstől, pedig kétszer néztem meg.

A végére egy idézetet, amelyet ki fogok nyomtatni és a hátamra tetoválom felakasztom a falra (én fordítottam le, lehet meglátszik):

Egy kutya nem vágyik menő autókra, nagy házra vagy drága ruhákra; egy rágcsálható bot vagy csont pont megteszi. Egy kutyát nem hatja meg hogy gazdag vagy szegény, ügyes vagy kétbalkezes, okos netán buta vagy. Add neki a szíved, és te megkapod majd az övét. Hány emberről tudod ezt elmondani? Hány ember mellett érzed magad szükségesnek, egyedinek és szabadnak? Hány ember mellett érzed magad rendkívülinek?

Kedvenc kutyás filmem.

{{5csillag|}}