Gina

Könyveket szoktak írni. És könyvekben szokták írni, hogy ha egy könyv lenne az élet, és visszalapoznánk néhány oldalt, akkor. Nekem kicsit közelebb áll az a hasonlat, hogy ha lenne egy időgépem. Ha lenne egy időgépem, és visszautaznék egy februári éjszakába, amikor 2004 állt a naptárak bal alsó sarkában, és még a napra is emlékszem, hogy harmadikából léptünk át negyedikébe, mikor a nappali sarkában a világ legkedvesebb németjuhász kutyája, az a barna szemű kutya, akit talán minden kutyánál jobban szerettem, életet adott hét lurkó kutyagyereknek. Négy fekete volt, kettő tigriscsíkos, mint »az apjuk«, egy pedig zsemlebarna színű, egyféle jelzésként, hogy ő bizony más, vegyük őt észre. Ezt a gyönyörű németjuhászt egyébként nem sokkal, egy évvel később kellett elaltatnunk egy súlyos fajtabetegség miatt. Sosem fogom elfelejteni azt a szempárt, és azt a reszkető csontsovány állatot, amint érezte, hogy hová viszem, mikor finoman lehúztam magam mögött az állatorvosi rendelő csigalépcsőjén, ahová néhány évvel később egy dobozkában a legkedvesebb macskalánnyal, »Julcsával« érkeztem, de azokat a lépcsőket már egy üres dobozzal a kezemben, könnyeimmel küszködve tettem meg felfelé.

A hét állatka közül kettőt tartottunk meg, egy tigriscsíkosat, aki a Junior nevet kapta, és a kis zsemleszínűt, aki gyerekkorában Bumfordinak, ahogy pedig szép nagyra nőtt, Ginának lett nevezve. Az anyja tovább élt benne, ha lehet ilyet gondolni, írni vagy mondani. A két barna szempárban tényleg úgy éreztem néha, hogy az anyja lapul mélyen, és abban az odaadó tekintetben, amit kaptam akárhányszor megsimogattam, egy világ kedvessége rejlett. Néha még én sem tudom elhinni, mennyi szeretet lakozik egy állatban.

Lehet, hogy nem én voltam a legjobb gazda, lehet hogy nem töltöttük sülve-főve együtt az időnket, de tényleg szerelmesek voltunk. Kicsit talán kárpótlás volt az anyja után, és eggyel több tényező, ami miatt nyugodtan aludhattunk, hiszen az egyik legjobb házőrző, akit valaha láttam.

A balatoni nyaralás első napján, az eső miatti rossz időben ültem augusztus 28-án a panzió teraszán. Mindenfélén járt a fejem, főként azon, hogy milyen érdekes a tócsa, mely elhomályosul, majd mindig újra éles lesz, miután egy az ereszről lezuhanó esőcseppet elnyel.

Amikor megtudtam, hogy el kell altatni a kutyát, aki több száz kilométerre van tőlem, és az ekkor diagnosztizált daganata kínozza; akinek az egyetlen megnyugvást testvére nyalogatása-nyűszékelése, és egy számára idegen ember nyugtatgatása jelentette, nem is tudom mit éreztem.

Talán azt, hogy mind esőcseppek vagyunk, akik hosszú utat teszünk meg, hogy aztán végül belezuhanjunk egy tócsába, amely abban a pillanatban mikor hozzáérünk hihetetlenül megremeg, felzúdítva ezáltal önnön nyugalmát, mintha háború lenne, de ha végső helyünket megtaláltuk ott, akkor újra nyugodt és éles lesz a tükre. Mindez egy szempillantás ideje alatt, még ha az út előtte több ember több szempillantását is vette igénybe.

Az én szemem azóta is nyugodt és éles, sírni, azt ugyanis már régen nem tudok. Legfeljebb csak belül, a lelkem mélyén, ott viszont ami van, az üvöltve zokog egy kőpadlón, ahol a tócsák a zuhanó könnyekből tevődnek majd össze, míg végül el nem árasztják az egész területet, megfojtva azt, aki ott él.

Fanyűvés in progress

Mint az összes állatunk, akit el kellett altatnunk, vagy otthagyott minket, ő is hihetetlenül fog hiányozni. Ott voltam mikor megszületett, de sajnos nem tudtam ott lenni, mikor talán újra találkozhatott anyjával és apjával.

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2024

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.