A mai napot Ingridéknél töltöttem, és mikor este a szakadó jeges-havas-ónos felhőből érkező képződménytől menekülve, mely szabályszerű fájdalmat okozott, sikerült végre felszállnom a villamosra és eljutnom hazáig, a következő dolgot vettem észre: karácsonykor nagyon-nagyon nem vicces kint lenni az utcán.

Több dolog. Az egyik, hogy a negatív elemek (részegek, késelők, bohócok és zombik) ilyenkor is kint tartózkodnak, viszont a pozitív elemek kilencven százaléka otthon injektálja a töltött káposzta falatjait. Ergo megfordul a pozitív/negatív elemek aránya, ami nem vicces.

Aztán meg olyan képek, hogy bácsika a babkonzervet eszi szomorkásan a Deák téri, vagy mondjuk egy férfi meg egy nő összebújva mosolyognak egy takaró alatt a Blaha Lujza téri metrómegállóban.

Én meg sétálgatok a lenyalt hajammal és a hányásig zabált gyomrommal, és igazából akármennyire álprűd (az, mert nem fogok én is éhezni, illetve könnyezni, mert másoknak nem jut ez meg), de bizony azért kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy nekem a legnagyobb problémám az, hogy megfagyok míg haza nem érek a negyven fokos lakásba.

Azt hiszem pont tavaly ilyenkor jutott eszembe az a közhelyként köpködött mondat, amit nagyon is komolyan kellene venni, hogy becsüljük meg azt ami és azokat akik vannak nekünk.