Kimaradozó levendulalé

Tegnap elfelejtettem blogolni. Ez gáz. Nem azért mert valaki azt mondta, hanem azért, mert én mondtam ezt saját magamnak. Nem szeretek elkezdeni és félbehagyni dolgokat – néha sajnos összejön, de igyekszem mindig befejezni azt, amit elkezdtem. Talán említettem már többször, de nálam egy szabály van blog terén: napi egy bejegyzés. Ha ezt nem tudom előállítani, nincs szükség a blogra.

Persze ilyesmiről szó sincs, tele vagyok ötlettel és gondolattal amit jó volna leírni, csak több dolog is van, ami megakadályozza. Egyrészt, hogy napi tizenkét óra munka mellett-után az embernek nem mindig van ereje még blogolni is, másrészt az, hogy rengetegen olvasnak. Most nem a napi egyedi látogatószám villogtatásáról van szó, egyszerűen aki ismer, szinte biztos hogy olvas. És még olvas egy rakatnyi olyan ember, akiről nem is gondolnám.

Például az irodában beszélgettem múltkor a projektvezetőnkkel, valahogy szóba jött az egész blog téma, vagy már nem is tudom mi, majd egy héttel később mondta, hogy beszélgetett a fiával, és kiderült, hogy ismeri a blogomat. Kicsi a világ.

Nem azt akarom mondani mondjuk, hogy most akkor nem írok le inkább véleményt, mert általában amit leírok a blogban azt személyesen is felvállalom (elvégre ez az egész cucc a saját véleményem reprezentálására szolgál, meg mivel soha nem áll be a szám, legalább van egy hely ahol lehet fosni a szót), csak azért ha mondjuk tudod hogy olyanok is olvasnak, akik például a szakmai oldaladra kíváncsiak, akkor nem feltétlenül fogsz a szarásról írni, noha ezt már megtettem korábban (azt inkább nem is részletezném, hogy most honnan írom e sorokat).

Volt ma CH24 elődöntő, erről szintén később fogok írni, mert vicces volt.