Helló, Budapest!

Nemrégiben közben megérkeztem a világ legjobb országának egyik legjobb városába, és végre a 24 hüvelykes hófehér pixeláradat önti el az arcocskámat.

Két dolog: a repülőn mindig marhák utaznak. Állnak negyven percet sorban a kapunál, hogy a legeslegjobb hely jusson (nem mintha nem ugyanaz lenne az összes szék), leszálláskor mindenki azonnal felpattan, hogy aztán újabb tíz percet ácsorogjanak a gépen, mert addig úgysem engedik őket le, amíg egyébként is ki nem alszik az öveket becsatolni tabló. És ilyenek.

A másik, hogy bárhol azonnal észrevenni a magyarokat, szerte a világban. Részint a lányok nálunk a legcsinosabbak (komolyan, bárhol vagy a világban, bárhol, azonnal észreveszed ha egy magyar nő jelenik meg a színen), részint pedig sajnos mi vagyunk a hangoskodó, zsémbeskedő, tolakodó, szabályokat magasról letoló népség, azonban ezt mindenki tudja, kár is emiatt morogni.

Egyébiránt odafelé három kisgyerek volt körülöttem, mind üvöltött (a leszállás amúgy kicsit érdekes volt, nekem is fájt a fejem, orrom, fülem, pedig nem szokott, hát még szerencsétlen egy év alatti kisgyerek). A slusszpoén, hogy az olasz anyuka fogta és lerakta a totyogó babát a közlekedő folyosóra, miközben a sztyuik éppen a kaját szolgálták fel, majdnem átment a kocsival a kisgyereken. Hazafelé csak két kislány ült mögöttem, alig elkényeztetettek, akik a DVD-lejátszón valami mesét nézve apaapaapa, kérekinni, kérekinni, KÉREKINNIIIII stílusban gurították, minden magánhangzónál erősen megrúgva az ülésemet. Annyira filmbeillő volt, hogy eztán már csak az volt filmbeillőbb, hogy összekevertem a taxit a két kislány apjának a taxijával (hozzáteszem én megkérdeztem a sofőrt, hogy ugyan a mefiblog egyetlen hivatalos és járulékos bloggerének rendelésére érkezett, és a lekérdezés pozitív válasszal tért vissza, így nem igazán értem).

A lényeg, hogy akármerre is megyek, tényleg itthon a legjobb.