Apró gondolat a tanulásról

Nehéz gyerekkorom volt, voltaképpen nem is nekem, sokkal inkább a szüleimnek. Nem igazán akartam és nem is igazán szerettem tanulni. Persze, ami érdekelt, az pillanatok alatt megragadt az agyamban, és onnantól nagyon gyorsan habzsoltam az új információkat. Ez valószínűleg csak jobban bosszantotta tanáraimat és szüleimet egyaránt. Például már tökmag koromban tudtam írni és olvasni, mert érdekelt mik azok a dolgok a reklámplakátokon, amiket betűnek neveznek. Nyomtatott nagybetűkkel gyönyörűen írtam, az írott betűk nem jöttek be, látszott is első osztályban.

Ahogy teltek-múltak az évek, sajnos ez a dolog nem változott. Mindig csak az kötött le igazán, ami érdekelt. Tudom, ezzel mindenki így van. Utólag persze bánom; ha visszacsinálhatnék mindent, egyetlen dolgon változtatnék: sokkal nyitottabb lennék a világra, sokkal többet tanulnék.

A középiskola végén realizáltam ezt először. Akkor ez abban manifesztálódott, hogy irgalmatlanul ráfeküdtem az inputok feldolgozására. Jó jegyeket produkáltam, küzdöttem, szívtam magamba az információkat. Érettséginél jól jött. Akkor elhatároztam, hogy mivel barátkozós nem vagyok (sose voltam), a főiskolát gőzerővel való tanulással, és az utána következő éveket karrierépítéssel töltöm.

Aztán jött az a bizonyos főiskola, és minden megváltozott. Tudjátok, sokszor mondják, hogy ott minden megváltozik. Nem hittem el, mint ahogyan azt sem, hogy az érettségi könnyű. Bekerültem, és egyik pillanatról a másikra egy tízfős társaságban találtam magam, amelyből két ember a legjobb barátok listájára került az évek során, háromra növelve a lista elemeinek számát.

Nem sokkal később rájöttem arra, hogy a siker (iskola, munka, élet, akármi) elengedhetetlen eleme az információszomj, valamint az, hogy ismerkedj, kapcsolatot építs, barátkozz. Olyan emberekről derült ki, hogy jó ismerni őket, akikről sosem gondoltam volna.

A főiskola végén, és munkáséletem kezdetekor már rengeteg ilyen embert ismertem. Ennek kiváló eszköze volt a blog is, eddig mindegyik munkahelyemen volt olyan ismerősöm, aki a blogomon keresztül ismert. Mindenhol és mindig ott kell lenni, figyelni és szívni magunkba az információt. És mindig mosolyogni, mindig barátkozni, akivel lehet, jóban lenni.

Amikor tanultam, mindig arra vártam, hogy dolgozhassak. Pedig azt is mondták, hogy majd akkor mindig arra vágyok, hogy ismét tanulhassak. Szerencsére ez nem így lett. Imádok dolgozni, imádom a munkámat, mivel karrier szempontból talán az egyik legjobb helyen vagyok, így szeretem a környezetet is, az a szerencsés helyzet is fennáll, hogy nagyon jók a kollégáim, és még sorolhatnám. Kevés dolog volt az életemben eddig (nem magánéleti dolgok), amelyek akkora sikerérzetet tudtak kölcsönözni, mint a jól elvégzett munka.

Ettől függetlenül, a tanulás – különösen az én szakmámban – elkerülhetetlen, és végigkíséri az ember életét. Nem csak az általános apróságokra gondolok, hanem a komoly tanulásra. Szabadidőből való több órát a célra fordítás, könyvek bújása, fórumok olvasása és hasonlók. Ettől nem lehet megszabadulni. A különbség talán annyi, hogy mostanra az ember már megteheti azt, hogy csak olyan dolgokat tanul meg, amely tényleg érdekli. És valójában ezt nehéz megtalálni, de ha sikerül, onnantól mérhetetlen örömöt lehet lelni a folyamatban, és új dimenziók nyílnak meg.

Akartam valamilyen epikus konklúziót is vonni, de végül elvesztem a gondolatok között.

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2024

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.