Ma egy nem működő klíma- (illetve bocsánat: »legminőség-javító berendezéssel«) rendelkező Hungária elnevezésű EC-járattal bepöfögtünk a Keleti Pályaudvar valamelyik peronjára. A vonattal vagy autóbusszal való utazásnak az a szépsége, hogy sokkal jobban érzi az ember az utazás súlyát, a megtett kilométerek számát, szemben a repülővel, ahol egyik órában ezer kilométerrel odébb van, a másikban már sétál hazafelé.

Prágát három nap után úgy nevezném egy Amszterdam, Párizs, London és Budapest keveréknek, hogy a felsorolt városokból kettőben még sosem jártam.

Az utcák elképesztően hangulatosak, az egész város tocsog a kézzelfogható rózsaszín felhőtől. A piros villamosok, a barna sörök, a sárga lámpák, az egész egy mese. Maga módján még a graffiti is jól mutat a százéves ház falán, ami azonban meglepőbb, hogy még a nagyon graffitis, szemetes, lepukkantnak tűnő környéken sem látsz olyan arcokat, akik miatt úgy érzed, aggódnod kellene. Pedig nem csak az Óvárosban járkáltunk, az egyik nap lemásztunk a várostérképről, és valamely Újpest-Központhoz hasonlítható peremkerületben találtuk magunkat, ahol turista rajtunk kívül nem igazán járt.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy milyen finom a roston sült nyúl, a háromféle sült hússal és knédlivel, barnamártás jellegű szósszal tálalt főfogás, a vadasra hasonlító finomság és gyakorlatilag minden, amit ott lehet enni-inni.

Kicsit mondjuk megint rossz volt, hogy miután sétálgattam a Keletiből hazafelé, megláttam azt a más városokhoz képest végtelennek tűnő rossz arcú embert, amit máshol tényleg nem, vagy csak nagyon kevés helyen látni, itt viszont egyre több helyen.

Szóval végeredményben nagyon jó volt, jól éreztük magunkat, az egészet sikerült nagyon lóbüdzsé módon összehozni (az mondjuk kicsi meglepetést okozott, amikor kiderült, hogy a szálloda szobájától tíz méterre jár a vonat, de végül is sikernek könyveltük el, mert a vasútállomáshoz közel kerestünk szállást) és nagyon jó kikapcsolódás volt az elmúlt néhány nap. Biztosan fogunk még menni máskor is, gyönyörű város.