Gravitáció

Megnéztük ma IMAX 3D minőségben a Gravity című filmet. Sem az IMAX, sem a 3D nem teszi nézhetőbbé egy jó minőségű FullHD felbontású változatnál, amit a nappaliban található tévé vetít a szemünkre. Általában véve nem szoktam a CGI látványért rajongani (ha van, akkor legyen jó, de ez inkább elvárás manapság, mint extra), és ami ebben a filmben hihetetlen volt, hogy nem a hatalmas robbanások, »furcsa kék lények «, lenyűgöző látványelemek vagy az élénk színek tették lélegzetelállítóvá, hanem a minimalista fotózás, a gyönyörű.. lassú, szépen elnyújtott felvételek jellemzik a filmet, amiket nézve az ember azt érzi: minden egyes képpont a helyén van, és gondos tervező munka eredményeként került oda.

Mégsem a látvány ragadott magával: inkább az összhatás. Ahogyan a képek, a jelenetek váltják egymást, ahogyan hozzácsapódnak-zördülnek-némulnak a hangok, ahogyan fel-felcsendül egy-egy zene a háttérben. A párbeszédek. A pillanatok, amikor a telt házas teremben olyan csönd van, hogy a saját szívdobogásodat hallod. Felállt minden szőrszálam, és bizonyos jeleneteknél lélegzetvisszafojtva vártam a végkifejletet.

Clooney a szokásos formáját hozza, Sandra Bullock nagyon kellemes csalódás, kiválóan alakít, pedig nem gondoltam volna, hogy megállja a helyét egy sci-fiben. A pánikroham, a lemondás, a küzdelem – a jelenetek ahogy sorra követik egymást, csak fokozzák hangulatban az előzőeket.

Volt azért gyengeség is, a történet itt-ott sántított, és nem is azzal, hogy minimális volt a cselekmény, inkább azzal, hogy nem értek annyira az űrutazáshoz, de fél év tréning után nem tudom, mehet-e valaki űrsétára, abban viszont biztos vagyok, hogy 10%-os oxigénpalackkal nem engedik ki (emberek az utcára nem mennek ki 10%-os töltöttségű telefonnal, vicc). Illetve azt sem gondolom, hogy kifogyna az üzemanyag egy űrállomáson parkoló űrhajóból. Ezek a bakik azért bosszantók, mert a film amúgy hátborzongató figyelmességgel van összerakva, tényleg nem lehet panasz, ez a pár dolog viszont olyannak tűnik, amit egy öt főből álló szakértő két perc alatt kilökött volna. De oké, ez a sztori, ez ilyen, meg aztán én sem értek a tudományok ezen ágaihoz.

Egy szó mint száz, ennek a filmnek minden tizedmásodpercét éreztem, a feliratoknál engedtem el a karfát, amit addig szorítottam, pedig nem jellemző rám, hogy ennyire beleéljem magam. Az egészre tényleg csak a mestermunka szót tudom használni, minden hibája ellenére. Cuarón ha eddig nem is, most biztosan bevéste magát a filmtörténelem nagy nevei közé.