Lázasan robogunk 2025 felé

Mármint most nem valami költői metaforaként értve, hanem teljesen szó szerint: éppen 38,4°C-os lázzal tombolázok a kanapén. A »2023-as lelkesedést« abszolút sikerült tartanom 2024-ben is, de azért az utolsó napokban keményen osztotta a pofonokat az év, így kicsit magam vigasztalása gyanánt is fogtam bele az évzáró bejegyzésbe. Ha már az ünnepek fele ment a lecsóba, legalább ez jöjjön össze. Lázasan még úgy sem írtam bejegyzést!

Az a fránya idő

Most betegen különösen beütött a »rohanó évekről meg a vánszorgó napokról« amit pár éve írtam és amit azóta is gondolok. Tegnap szunyókáltam a kanapén, mármint tudod, úgy, ahogy lázasan szunyókál az ember: zavartan, izzadva, ziláltan. Akárhányszor felkeltem, teljesen rosszul lettem az órától, ami kb. beleröhögött a pofámba, hogy alig 25 vagy néha talán 30 perc telt el két ilyen pihentetőnek egyáltalán nem nevezhető “alvás” között. Na, és ez így megy egész nap, az éjszakáról nem is beszélve.

Idén amúgy kifejezetten büszke vagyok az immunrendszerem teljesítményére. Vigyáztam is rá, ahogy csak lehet, és habár januárban volt egy néhány napig tartó megfázásom, de utána bejártam a fél világot, voltam nagy céges csapatépítőn, konferencián, megáztam, sétáltam a jéghideg éjszakában lerobbant autó miatt, szóval jócskán lett volna lehetőségem bekapni valamit, de egészen december végéig semmi bajom sem volt. Mondjuk valószínűleg elszóltam magam, amikor pár nappal a lerobbanás előtt pont erről beszéltem.

Ebben az egész betegség sztoriban mindig ez idegesít legjobban, hogy pokoli lassan telik az idő, és közben úgy érzem magam, mintha minden perccel kiraboltak volna, programok, ételek, élmények, amiket le kell mondani. És mindenkire irigykedve nézek, aki egészségesen élvezi a napjait, most például az év utolsóját. Pedig az idei 366 napból talán ha 12 telt betegséggel, szóval indokolatlan a hisztim, én is tudom. Na de, tovább valami fényesebb felé, kár itt mekegni!

Kulturális kalandok

Az egyik abszolút highlight: Ingrid alkotását pár hétre kiállították az egyik helyen a Király utcában. Aztán volt itt még nagy buli a pesti Coldplay koncerten, és nagy örömömre most nyáron is kinyitott Gyárkert, úgyhogy ott is eljutottunk pár bulira. Idén először láttam élőben Beton.Hofi-t, ott voltam a születésnapi Carson Coma koncerten és a Szigeten láttuk Kylie Minogue-ot.

Filmek közül az idei év a különleges és a hosszú vetítésekről szólt. Eljutottam az első budapesti nemzetközi filmfesztivál egyik vetítésére, ahol megnéztem A brutalistát. 3,5 óra játékidő, egy szünettel. Aztán egy fonyódi estén annyira felbosszantottam magam, hogy nem találtam valami rövid filmet kikapcsolódásnak, hogy inkább belevágtam a majd’ négyórás Arábiai Lawrence-be, amit ezer éve halogattam. Úgy voltam vele, hogy ez a két élmény tökéletes bemelegítő gyakorlat lesz, mert idén nagy tervem volt megnézni a Sátántangót. 7,5 óra, nehéz igazán mit mondani erről a filmről, azon túl, hogy határozottan és azonnal az egyik kedvencem lett. És amiért szerettem volna idén megnézni: a film most ünnepelte 30. születésnapját, együtt a Cirko-Gejzír mozival, ahol vetítették. Emellett voltunk még 35 mm-es vetítésen Bécsben az ottani kedvenc mozimban, a Gartenbaukino-ban, premier előtti filmklub vetítéseken és vidéki magyar filmes mozizáson is. A 100 film most is összejött (még egy van hátra), a kedvenceimet itt gyűjtöttem. Amúgy elsőre nem tűnt nagyon erős évnek 2024, de így utólag végiggondolva elég sok jó idei filmet láttam (bár tény, hogy ezek egy része technikailag még 2023-as).

Emellett még januárban meghívtak minket egy könyvklubba, ami habár óriási mennyiséget nem lendített a befejezett könyveim számán (na, persze nem a könyvklub hibájából), de végülis sikerült több regényt elolvasnom, mint tavaly, és a könyvklub azon túl, hogy új barátokkal gazdagított minket, kicsit változatosabbá tette, hogy miket olvasok. Ettől függetlenül jövőre továbbra is szeretném emelni a számot, persze csak addig, ameddig jólesik.

Országok, városok

(Kis intermezzo: nagyon kitartó vagyok, ha erről a blogról van szó, már 4 órája írom kisebb, de inkább nagyobb megszakításokkal ezt a bejegyzést, határozottan az idei szilveszterem csúcspontja. Egyben szívembe fogadtam a Wolt-futárt, mert három napnyi pirítósevés után rákívántunk egy pizzára, amit én vettem át, és a drága jó lélek szerintem azt hitte, hogy egyedül töltöm a szilvesztert egy 32-es pizza társaságában.)

Márciusban elmentünk Bécsbe, ahol megnéztük a F1-es kiállítást. Áprilisban egy céges konferencián voltam Párizsban. Kollégáimmal sétáltunk este, amikor viccesen megjegyeztem, hogy az amerikai filmek tanulsága alapján az Eiffel-tornyot bárhonnan lehet látni, majd két lépéssel később egyszerre tényleg ott volt előttünk. Tudom, hogy közhelyes, de mégis hatalmas élmény volt látni, még így távolról is, a csillogó esti világításával. Amúgy ez már a második alkalom, hogy olimpia előtt megyek egy városba, anno Tokióba is a 2020-as olimpia előtt mentem (ami végül átkerült 2021-re), Párizsban hatalmas készületek zajlottak, három napot voltam ott, de ezidő alatt komplett utakat cseréltek le a szálloda és a konferenciaközpont között.

Párizsba amúgy azért nem utaztam el eddig sosem, mert kicsit féltem tőle, hogy a fejemben van egy túlromantizált kép a városról, amit nyilván filmekből, regényekből, zenékből stb. építettem fel, és óriás blama lesz, hogy ehhez köze sincs a valóságban. Aztán a kellemes meglepetés pont az volt, hogy az egynapos intenzív városnéző túrám során pontosan olyannak tűnt a város, amilyennek a fejemben elképzeltem. Simán mennék újra!

Május végén és június elején Japánban voltam, meg egy kicsit Kínában is, »erről egy külön posztban már ódákat zengtem«, de határozottan az év egyik csúcspontja volt. A nyári-őszi időszak jelentős részében már csak a Balcsi körül mozgok, néha olyannyira, hogy Pestre is csak akkor jövök fel, ha muszáj. Idén viszont egy családi összejövetel miatt elutaztunk Németországba, előtte viszont megálltunk egy kis városnézésre Prágában, hazafelé pedig Brünnben. Mindkét helyen voltam már, nagyjából tíz éve, és meglepő volt látni, hogy mennyit fejlődött mindkét város. Németországban egy egynapos drezdai kirándulásunk volt, nagyon bejött a város, simán mennék oda pár napot.

Amúgy nagyon bírom, hogy mivel Olaszországban és Németországban is vannak rokonok, ezért egy tucatnyi olyan helyen jártam már, ami egyáltalán nem frekventált turizmus szempontból, Németországban egy Drezdától 2 órára lévő kisvárosban voltunk, amiről legfeljebb az tud, akinek rokona van arrafelé.

Somogy és Zala Balaton-közeli helyeit már egész alaposan sikerült feltérképeznünk az elmúlt években, de nyáron megtaláltuk a világ egyik legjobb éttermét, a Lokál 47-et, hogy aztán szomorúan lássuk a hírt: idén be is zárnak. A dolog váratlanul alakult, az étteremnek helyet biztosító Kristinus Borbirtok jövőre már csak bortermelésre akar fókuszálni A két ünnep között tartották az utolsó napjukat, ahová volt is foglalásunk, amit sajnos szintén buktunk a betegség miatt.

Minden más

2024-ben még ezek voltak emlékezetes (így vagy úgy) pillanatok:

• »Saci« 20 éves lett,
• »Béla« megünnepelte velünk az első születésnapját,
• elkészült az összes kerti munka a házikó körül,
• felvettünk egy újabb évad szakmázós podcastet,
• a legtöbb autós kalandom (jó és kevésbé jó) illetve a legtöbb vezetett kilométerem,
• kipróbáltam egy teljesen más frizurát (3 hétig bírtam),
• kevesebbet bicikliztem, mint tavaly (és mint amennyit akartam),
• de határozottan többet sétáltam, mint amennyit gondoltam, hogy fogok és
• valószínűleg a legtöbb naplementét idén láttam életemben, kicsit már függő is lettem.

Az idei év utolsó lementéjét már nem kaptam el a köd miatt, és talán egy kevésbé ramatyabb napomon még biztos tucatnyi dolog eszembe jutna, amit ide leírhatnék, de most inkább megyek vissza és hársfateámmal együtt átsuhanunk 2025-be. Még az évvégi pofonok ellenére is klassz év volt ez.

Neked, drága kedves olvasó, remélem jobban telnek az év utolsó napjai, órái, de akárhogy is, kívánom, hogy legyen olyan a 2025-öd (januártól decemberig), amilyennek szeretnéd! Jövőre ugyanitt, az akkor már húszéves(!) mefiblogon. Boldog új évet!