A 2007. október havi bejegyzésekhez jó szórakozást kíván Marty McFly!


Könyvek

Egy pók beépült a régi leptop szóközgombja alá, hát ezért nem működik rendesen. Viszont amiről írni akarok, az néhány könyv, amit a közeljövőben be kívánok szerezni (ha az összes Robin Cook megvolt).

  • Hugh Laurie – A balek: a két lényeges pont: »House«, angol humor, tehát ezt mindenképpen;
  • Jeff Lindsay – Dexter dühödt démonai: mert szeretem a hasonló témájú könyveket, és mert »Dexter«, ugye;
  • Frank Schätzing – Raj: mert jókat hallottam róla, és mert tetszik a borítója.

Van több is, de most ezek élveznek elsőbbséget.


Most nem adunk értelmes címet

Kedves kollégák! A kihúzó nem vizelde!!!

Na mit csinálnak a főiskolások ráérő idejükben? Isznak, drogoznak, buliznak, csajoznak/pasiznak. Megnézik hol fordul meg a metró. Szóval az úgy volt, hogy Gergő barátomat már jó régóta nyaggatom, hogy hát csak meg kéne nézni hol fordul meg a metró, ő viszont mindig azt felelte: józanul no way. Aztán végül is csak sikerült rábeszélnem (és nem is bánta meg szerintem ;]), így ma útbaejtettük a metrókihúzót. És megint bebizonyosodott, hogy rengeteg paraszt van Budapestnek az gyönyörű városában. Amikor valaki elalszik a metrón, és nem veszi észre, hogy végig ment, akkor mindenki továbbmegy. Na de ha két fiatal nyugodtan ül, akkor meg ezek vannak:

  • húszas éveiben járó, lenyalthajú buzi-e vagy csávó: végállomáson vagytok basszáj!
  • Ötvenéves, nagy tokájú, jólmegmondó posztkommunista, morcos, háthogyképzelitektiezt hangon: fiacskáim, ez a végállomás!
  • Öreg házaspár, remegő fogsorral, aggódó hangon (ő belőlük tényleg kinéztem, hogy kedvességből mondták): ez a végállomás!

Aztán a végén leszálltunk (gyengék vagyunk, na), mégse hívják a metrószekuritit, vagy akármi. Na de azért Mefi nem adja föl, mondtam Gergőnek kérdezzük meg a vezetőbácsit, hogy megnézhetjük-e hol fordul meg az orosz szörnyeteg. És a vezetőbácsi egy tök jófej emberke volt, aki mondta, hogy persze, és meg is mutogatott pár dolgot (bár ezek nem titkosak, szinte minimális keresgéléssel bárki rátalálhat). Kiveséztük a tömegközlekedőket, meg az orosz csúcstechnikát, aztán mindenki ment haza. Simán lennék metróvezető, egyébiránt.

Möfi a nágy párászt mögy Budapestre, ho’ men’néze a vasutot c. regényünk újabb fejezetét olvashattátok, big up!


Földalatti múzeum

Voltunk ma Földalatti múzeumban Balázs elvtárssal. A múzeum a Deák Ferenc téren a metrólejáró mellett található, diákoknak 180 magyar köztársasági rubel, vagy egy metrószakaszjegy a belépő (ezt ki kell likasztani, jól). Metróbuziknak kötelező, érdeklődőnek is megéri, az egész durván tíz-tizenöt perc alatt végigjárható.

Földalatti múzeum


Daráló

Gondoltam mesélek a darálóról, mert mindenki, akinek bemutatom, megdöbbenve néz, hogy hát ilyen létezik, és mondjuk amíg nem volt vele személyes vizuális élményem, addig én sem tudtam, hogy ilyen létezik. Szóval daráló. Vannak ezek a cukorfalat szobakonyhás lakások, ahol ugye van a konyha, meg a szoba, fürdőszoba nincs. Füdés dézsából, vécé kint a közösben, kicsit körbeszarva, de belefér. Namármost, amikor trendi fiatalok megveszik manapság a szobakonyhát, akkor azért mégsem menő, hogy nincs fürdő, ergo, csinálnak, ha van hely. Nade, ahol nincs betervezve a vécé, ott durván egy öt centiméter átmérőjű cső van, amibe ha például én jól belebarnítok, akkor csőrepedést kap, kétszer. Ergo, kell egy daráló. Ez meg azt csinálja, hogy lezárja a vécé hátsó kimeneti csövét, és csak egy bizonyos nyomásra (durván mikor félig van a kagyló vízzel) nyitja ki, akkor viszont őrült módon beindul egy akárhányszáz fordulattal működő, roppant furmányos késsorozatokból álló daráló, ami a kontentet finom (khm) pépéé konvertálja, ami viszont már gond nélkül átmegy a vékonyka csövön. Ha furcsán fogalmaznék, úgy mondanám, hogy nem konyhamalac, hanem fürdőmalac, vagy mondhatnánk a vécémanó kisöccse. (És egy ilyen darálóizé durván negyvenezer pénzbe fáj.)


Princess

A Princess lehet hogy drága, viszont máshol nem kapsz olyan vaníliás táskát, amin ilyen fényes cukormáz van, és ahogyan beleharapsz, ömlik ki belőle a finom és meleg vaníliasodó (ízléstelen poénokat kerüljük, puszi). Mert ugye a sarki pékségben megveszed 120-ért, és a közepén van egy kis hideg csomó, amire rámondják, hogy vanília. Na a Princessben tényleg minőséget kapsz, csak meg is kell tudni fizetni. Ellenben amíg a százhuszassal jól laksz, nagyjából, addig a Princess-féle verzióból még ötöt be tudnál küldeni, pofátlanul.

És ez mondjuk eléggé alap dolog, hogy bár vannak olcsó dolgok (például a teszkószínes reggeli gabonaizé), de azért a finomabbakat még mindig meg kell fizetni (általában, mert azért lehet kifogni jó és olcsó finomságokat).