A 2009. február havi bejegyzésekhez jó szórakozást kíván Marty McFly!


Audi Shark

A fubizon találtam ezt az Audi-tervet, amit valószínűleg egy modellezésben járatos hű németautó-párti lélek csinálhatott. Valószínű, hogy az életben nem fog elkészülni, de az elkövetkezendő húsz-harminc éven belül még csak hasonló sem hiszem. Pedig nekem elképesztően bejönnek ezek a futurisztikus formák, nem véletlen szerettem bele azonnal a »Honda Civicbe«, pedig az csak nagyon burkoltan hordoz ilyen jegyeket.

Ellenben vele:

Audi Shark

Milyen laza lenne már egy ilyennel menni 130 km/h-val az autópályán.


Kedvenc pékségem

Nemrég vásároltam, és épp nem volt kenyér az egyik üzletben, a másikban meg sosem veszek, mert csak a tegnapit adják el, ráadásul nem is igazán finom, szétesik ha vágom és hasonló dolgok. Zsömléről-kifliről nem is beszélve, ugye. Láttam a Rózsa utca sarkánál egy ezeréves táblát, hogy FRISS PÉKÁRU, valami karikatúra-szerű rajzocskával. Igazából annyira kopott volt a tábla, nem igazán hittem, hogy találok ott egy pékséget.

De találtam. László Pékség a neve, a mellette lévő sütöde a hatvanas évek óta üzemel. Maga a pékség belül faburkolatú, régies cégtábla díszíti. Kapható itt az általános pékárutól kezdve mindenféle sütemény, megrendelésre készítenek tortákat, napközben hamburger, hotdog meleg- és hideg szendvicsek, sütemények.

Az egészben a vicc, hogy szüleim szerint az olyat, mint az ott kapható kifli (duplavajas, csavart) gyerekkorukban ettek utoljára. A kenyér még másnap is ropogós, normális szeletek vághatók belőle, a zsömle nem esik össze és tartalmas, a süteményeknek szenzációs ízük van, és egy kiló kenyér kétszázharminc magyar pengőbe kerül.

És komolyan, inkább korábban indulok reggel tíz perccel, hogy megvegyem az uzsonnámat itt, ugyanis még a »pizzás csiga« is annyira jó, nem a szokásos pizzakrémes valami, hanem ízletesen fűszerezett, óriási húsdarabokkal teli finomság.

Név: László Pékség
Cím: 1063 Budapest, Rózsa utca 103.
Nyitva: minden nap, 06.00-18.00; hétvégén 06.00-13.00
Tömegközlekedéssel: 72-es és 73-as trolibusz, Izabella utca
GPS-koordináták: 47.5119 / 19.0649
Árkategória: alacsony

Mik is azok a hardverek?

Angol nyelvű videó, de elég kiváló, ez például a számítógép alkatrészei működősének megértésében segít. Van még a srácnak pár hasonló és nagyon jó videója, szerintem megérné magyarra fordítani, és mutogatni. Már csak azért is, mert egy hatéves gyerek vagy egy negyvenéves felnőtt is ugyanúgy megértené, ha először ülne számítógép elé.


Computer Hardware in Plain Englishleelefever videója a Vimeón.


Ha újra itt a nyár

Nem tudom ki hogy van vele egyébként: nekem felért egy kisebb orgiával, hogy végre nem a havas latyakban, hanem (az esetek többségében legalábbis) száraz vagy csak nedves úton kellett közlekednem. Mondjuk a belvárosi házakról csepegő víz elég idegesítő, pláne olyan szűk utcákban ahol nem lehet kikerülni. Raádásul nekem mindig volt egy olyan félelmem, hogy valami keményebb vagy undorítóbb is jön a vízzel, tégla vagy galambfos, például.

Valamint azon már meg sem lepődök, hogy ha egy idősebb, vagyis nálam idősebb, mondjuk harmincöt körüli-feletti hölgyet engedek előre egy szűk utcában félreállva, akkor mosolyogva megköszöni, ha pedig egy nála fiatalabb cafkát, akkor önelégült én-vagyok-a-nő-neked-ez-a-kötelességed-csávókám-és-igenis-még-három-centivel-feljebb-tudom-emelni-a-fejemet-és-tudok-úgy-tenni-hogy-nem-is-látlak-hah arckifejezéssel modellkedik odébb. Vagy ha például előre engedem egy ajtóban, esetleg liftben, akárhol. Ilyenek.

Meg azt is megfigyeltem még, hogy egy intézményben az udvariasság és a rendfokozat egyformán növekednek. Vagyis a legkisebb senki, mondjuk egy biztonsági őr vagy takarító (nem személyeskedem, tapasztalatból mondom) biztos hogy mogorva és beléd köt, míg a legfelsőbb szinten irodában ücsörgő igazgató mosolyogva köszön rád és megfogja neked az ajtót. Tudom, hogy vannak esetek amikor ez egyáltalán nem így van és hogy értelemszerűen egy igazgatónak kevesebb gondja van mint egy takarítónak (és hogy sokszor ez sem igaz), de az esetek többségében sajnos mégis ez megy. Például azt sem hiszem el, hogy miután a biztonsági őr harmadszorra bámulja meg a suliban a csaj mellét, akivel bemegyek, nem jegyzi meg hogy már kétszer megmutattuk a belépőkártyát. Biztos véletlen egybeesés.

Egyebet nem.


Levél Tim Kringnek

{{explicitcontent}}

Kedves Tim Kring!

Nem ismersz engem, talán még az országról sem hallottál, ahonnan írok neked (nem Bukarest a fővárosa, annyit elárulok). Én sem ismerlek téged, csak azt tudom, hogy te vagy az a zseniális ember, aki kitalált egy náladnál is zseniálisabb sorozatot.

Az Úrnak a kettőezer-hetedik évében történt, hogy miután Methos megemlítette nekem, megtekintettem sorozatodnak, a »Heroesnak« első epizódját. Akkoriban nagyon tetszett, így hát rendszeres nézője lettem a műsornak. Később már kialakult egy bizonyos függősség is, vártam minden egyes részt, kíváncsi voltam mi lesz és hogy lesz.

Az első évad zseniális volt. Tényleg! Volt egy-két gyenge pillanat amit nem kellett volna erőltetni, de összességében mégis remek anyag lett, izgatottan vártam a második évad kezdetét. Eleinte az is nagyon jó volt, talán kicsit gyengébb mint az első évad, talán több volt a logikai hiba is, többször csóváltam a fejemet hogy most ezt mégis, de még mindig megvolt a pesön, meg ráfogtam a dolgot a sztrájkra, így végeredményben még mindig élvezet volt az a heti negyven perc.

Aztán jött a harmadik évad.

Jaj, Tim!

Bocsáss meg kérlek, de: ki a faszom csinálta a harmadik évadot? Komolyan, már-már ott tartottam a sok szenvedés után, hogy hagyom a genyóba a műsorodat. A műsorodat, amit eddig kedveltem, élveztem, szerettem, vártam. Idáig jutottam. De aztán a kötet-finálé felhúzta annyira, hogy ne fejezzem be, és kitartsak, és mondogattam magamban, hogy szeretek Heroest nézni, a Heroes jó, ez csak egy ideiglenes állapot, a végén mindent meg fogok érteni, és csapkodom a fejem (a jelenség neve: FACEPALM), hogy mért is szidtam az évadot. De sajnos aztán egy jó kezdés után megint kezd az egész egy trágya lenni.

Ez egy FOS, Tim, egy kalapnyi bűzölgő majomfos, semmi több. Komolyan, itt döcögünk a harmadik szezon tizennyolcadik része felé, és még mindig nem tudunk semmit. Csak rángatjuk a szálakat ide-oda, és gyakorlatilag így több mint negyven rész után sem tudunk többet, mint 2007-ben.

F-O-S.

Amikor a tizenhetedik rész végét megláttam, szabályszerűen felkiáltottam, hogy EZT MOST MI A FASZOMÉRT KELLETT?!, de oké, én egy nyugodt ember vagyok, így leültem, és elkezdtem beszélgetni magammal. Azt mondtam magmanak: Te figyelj Mefi, nem lehet hogy te látod rosszul a dolgokat, és a Heroes igazából ugyanolyan jó? Válaszul akkora pofont adtam (saját magamnak), hogy a tévé adta a másikat.

Nem Tim, sajnos elmúlt már a pesön, és az a nagy probléma, hogy ha egy sorozat kezd idegesíteni, akkor értelmét veszti az egész. Persze picit idegesítsen, hogy megnézzem a következő részt, meg rágjam a körmömet, de ne legyen már egy szórakozás nekem idegbaj. Minden egyes perc szenvedés. Negyvenperces sorozat ez. Negyvenpercnyi szenvedés.

Oké, azért vannak még jó pillanatok, például amikor Sylar bekapcsolja a rádiót, és éneklik benne hogy I’m aaaa psychokilllleeer! de ennyi.

Tim, baszki, könyörgök neked, csinálj már valamit, mert a tököm is tele van már a műsoroddal. Kapjátok már össze magatokat. Azt akarom látni, amit a »Lostnál« is látok. Hogy bár eleinte úgy éreztem rángatnak össze-vissza szálakat, és csak hülyének néznek engem, de mostanra körvonalazódott, hogy itt valami NAGY dolog van, és minden egyes részt VÁROK, izgalommal várok, és ott megvan a pesön, ami a Heroesnál már nincs.

Tim, kérlek, csinálj már valamit! Én Heroest akarok. Akciódús, izgalmas, kicsit megtévesztő Heroest. Nem ezt a fost.

Baráti üdvözlettel;
Mefi (egy jelenleg még rajongó néző)

Utóirat: már csak azért is szedd össze magad és a csapatodat, mert ha nem, meglátogat egy kedves magyar ismerősünk, és visz neked kolbászt meg disznósajtot (a képeket pitbulltól kaptam):

Kiszel Tünde kolbásszal a kezében és disznósajtot tartva

Kiszel Tünde nem viccel! Nincsenek különleges képességei, de nézz rá az arcára!