A 2014. november havi bejegyzésekhez jó szórakozást kíván Marty McFly!


Te vagy a terrorista, baszki

Alapvetően a SZÉP-kártya és az egészségpénztár létrehozása és bizonyos emberek undorító módon való belerángatása sem igazán tetszett, de ami mostanában külön feltekeri a vérnyomásomat, az az OTP Egészségpénztár tagságom azonosításának szükségessége. Aki rögtön belekezdene a szokásos vágólapról bemásolt OTP-fikázásba, rögtön hozzátenném: az azonosítást nem a bank találta ki, hanem a pénzmosás és terrorizmus finanszírozása megelőzéséről és megakadályozásáról szóló törvény megalkotói, más egészségpénztár szolgáltatóknál is ez a helyzet.

Oké, küzdjünk a terrorizmus és az ipari mennyiségű pénzmosás ellen, ezzel egyet is értek, de miért engem, százezredik szerencsétlen senkiházit kell ugráltatni?

Merthogy az azonosítás azt jelenti, hogy ki kell töltenem valami PDF-et, kinyomtatnom, bevinnem a legközelebbi EP-fiókba, ahol átveszik és egyeztetik velem az adatokat személyesen is.

De a lényeg, hogy a terrorizmus és a pénzmosás darabszáma semennyit nem fog csökkenni, cserébe viszont több ezer (több tízezer? több százezer?) embert ugráltatnak fölöslegesen.

Az extra poén pedig az egészben szinte biztosan az, hogy ha nem azonosítod be magad, mert nem akarsz rohangálni fölöslegesen, és esetleg csak pár ezer forint van a kártyádon, amit így veszni hagynál, akkor az az összeg egy teljesen jogos magyarázattal szépen átcsurog valahová teljesen máshová. És végül is tényleg jogos: ők megmondták, hogy ez lesz, ha nem azonosítod magad.

Un-do-rí-tó.

Küldeném minden érintettnek a vonatkozó számot a Tankcsapda előadásában, a törvény megalkotóinak főként az albumborító végett:


Nemlátom, kattintok, meglátom!


Nyolc dolog, ami miatt pocsék a budapesti tömegközlekedés

Elöljáróban le kell szögezzem: alapvetően elégedett vagyok a BKV-BKK által nyújtott szolgáltatásokkal; ár/érték arányban a többi európai várost figyelembe véve egyáltalán nem rossz a helyzet és itt nem rohangálnak patkányok a mozgólépcsőn reggelente; mégis van pár jelenség, ami a BKK által mostanában eszközölt rengeteg fejlesztés ellenére is egyszerűen ellehetetleníti azt, hogy Budapest közösségi közlekedése felnőjön és civilizált egyedként létezzen. És fontos hozzátenni, hogy legtöbbször egyáltalán nem a szolgáltató hibájából.

1. Gombnyomkodás

Family Guy - Peter megnyomja a gombot, amit nem szabadna

Habár nálunk a legtöbb (ha nem az összes) vasúti járaton automatikusan nyílik az ajtó, nem múlik el megálló úgy, hogy valaki ne feküdjön rá a gombra és nyomkodja úgy, mintha a leszállása, az időben érkezése vagy mondjuk az élete múlna ezen. Kis versenyszám ez, amiből ha lenne olimpiai játék, biztosan sok arannyal távoznánk.

2. Bliccelés

Bliccelő ember pofára esik

Komolyan, akárhányszor látok ellenőrt felszállni egy járatra, tuti, hogy egy, de inkább két-három embert megfog. Amivel még nem is lenne baj, ez a dolga, de aztán jönnek a kamu kifogások, az észre sem vesszük az ellenőrt vagy ami még rosszabb: parasztként viselkedünk, mintha legalább az ellenőr lenne az egész történetben a szararc. Pedig nem, kedves bliccelő barátom, te vagy az, és a helyzet bizony főként miattad olyan, amilyen.

3. Bunkó ellenőrök

Sajnos a helyzet pontosan az előbbi pontban említettek miatt is ennyire szörnyű: az utasok semmibe (vagy abba sem) veszik az ellenőröket, az ellenőrökben pedig egy idő után kialakul a dolgok telibe szarása, vagy rosszabb esetben az, hogy megunják, és lecsapnak két emberes pofont, mert viszonylag kevés ember szeret havi vészesen kevés pénzért fagyoskodni és jegyeket nézegetni, de ha még ezt el is tűrik, a parasztként viselkedést már kevésbé. Aztán jönnek az ehhez hasonló esetek:


Nemlátom, kattintok, meglátom!

És persze van kivétel, nem mindig az utas miatt mocsok az ellenőr, de a saját tapasztalataim mégis ezt mutatják.

4. Kéregetők, aláírásgyűjtők, lázadók

Akárhányszor megállok két percre a Ferenciek terén füles nélkül vagy nem úgy, mint aki éppen telefonál (de sokszor még akkor is), tuti, hogy legalább három ember jön oda hozzám pénzt vagy cigarettát kérni; Fedél nélkült árulni; elmesélni, hogy egyedül neveli a két gyerekét és vegyek nekik kaját; elmesélni, hogy milyen szar a helyzet jelenleg a világban; vagy elkapnak a politikusok/környezetvédők/akárkik, hogy van-e két percem az akármire; vagy amikor a kezembe nyomnak valamit, de ha visszaadnám, elkezdenek magyarázni, ha tovább megyek, akkor meg helló és fizetni ki fog a cuki macskás naptárért. Tudnék egy rokonodat, aki szerintem szívesen, de ha megjegyzem, akkor meg verekedésbe torkollik a metrózás.

Aktuális kedvencem az a csávó, aki csak idős hölgyeket szólít le és boldog új évet kiáltással nyomja kezükbe a szóróanyagot.

És a jelenség igazából senkit sem zavar, senki nem teszi őket odébb, senki nem szól rájuk. Mindenki sétál tovább, mintha mi sem történt volna.

Egy ember, akinek a szájából ATM-szerűen jön a pénz

5. Behugyoztak? Szar Szórjunk rá fűrészport!

Pókember a porral küzd

Alapvetően nem értem, miért hugyozik be valaki majdnem minden nap a Deák téren, de a másik dolog, amit szörnyen nem tudok megérteni, hogy ha bármi folyékony kerül az aluljáró felületére, akkor ahelyett, hogy alaposan feltakarítanák, beszórják inkább fűrészporral, aztán legalább biztosan kikerülöd. Persze éjszaka eltakarítják (szerencsére), de a jelenség ettől függetlenül rendkívül illúzióromboló.

6. Emberek, akik nem jobbra állnak a mozgólépcsőn

És szintén: nem múlik el úgy utazás, hogy ne kelljen megállnod, ha esetleg sietnél a bal oldalon. Sőt, a legjobb, hogy itt is előjön az a szemlélet, amiben te egy aljas gyökér vagy, aki holmi mozgólépcsőkön sétálgatni mer, és egyáltalán minek bunkózol azzal, aki kényelmesen áll a bal oldalon. Évek óta próbálják tanítani az embereket, mindhiába. Emlékszem, 2007 körül még egyetemisták szórólapokat is osztogattak, hogy miért van ez a butaság, mindhiába. Pedig ki is írják, mindhiába. A nemrégiben átadott »négyes metró« megállóiban még a folyosók is úgy vannak kialakítva, hogy segítsék a forgalom terelését, de az emberek persze inkább átmásznak a korláton és a szembe jövő sávban csörtetnek előre.

Idős néni és a mozgólépcső esete

7. Emberek, akik két ülést elfoglalnak

Az idegesítő jelenség többféle módon is felütheti fejét. Vannak emberek, akik a táskájukkal olyan romantikus viszonyt ápolnak, hogy beültetik maguk mellé, etetik, itatják még talán ölelgetik is. De mostanság leginkább az M2-es és az M4-es metrón zavar, amikor valaki úgy ül be a felosztott helyekre, hogy két szék közé ül, így neked vagy nem marad helyed, vagy ülhetsz egy tízcentis helyen, amiből négy centi a szövet, hat pedig a hideg fém. Köszi!

Egy macska egyedül elfoglalta a kanapét. Botrány!

8. Elsőajtós felszállás

A 178-as (és még sok más) buszon nagyjából hat-nyolc hónapja megy az új rendszer: az első ajtón felszállsz, megmutatod a bérletedet vagy kezeled a jegyedet, a hátsó ajtókat pedig csak leszállásra használod. Vidéken működik, Londonban működik, Budapesten megbukik. Pedig ki van írva, be van mondva és mégis: majdnem minden reggel van valaki, aki felszáll hátul, és csak a buszsofőr által indított automata tájékoztató harmadik kezdésére biceg előre, hogy nagy kegyesen és nagy sértődötten megmutassa a bérletet.

Felszállás az első ajtón


Helyenként lehet, hogy túloztam, de szinte biztos vagyok benne, hogy más is tapasztalja ezeket a furcsaságokat akár egy nagyon rövid utazás alkalmával is. Tudsz még idegesítő tömegközlekedős jelenségeket? Ne habozz leírni.


VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Például az, hogy miért kellett ennyit várni egy olyan filmre, ami magyar és egyszerűen nem találok benne hibát. Komolyan, a moziból hazafelé jövet végig azon járt a fejem, hogy legyen már valami, legalább egy apróság, amibe beleköthetek, de tényleg nem találtam semmit. Sosem értettem, hogy ha annyi jó rendezőnk, operatőrünk és írónk van, miért csak a Csányi Sándor meleg celebet játszik szintű filmekig jutunk, és miért nem tud ez a sok tehetség egy értékelhető művé összekovácsolódni.

És tényleg nem csak az van emögött, hogy azon a környéken forog a film, ahol mindennap megfordulok, meg az, hogy magyarul beszélnek, magyar poénokat sütnek el, tipikusan magyarok által értett-ismert dolgokat vesznek elő és figuráznak ki. Ez is közrejátszik, mert a VAN hihetetlen sok értéket közvetít: benne van a nyelvünk, a kultúránk, az országunk, a szórakozóhelyeink, a szokásaink és ezek nagyon éles, de nem klisékkel fontoskodó kritikái.

Ami miatt mégis nagyon erős a film, az az, hogy végig sírsz a röhögéstől, és habár vígjáték, azért van drámai vonal, a mélyebb jelenetek pedig mindig a legtökéletesebb helyzetekben és pillanatokban érkeznek. Nagyon jó a vidám és a komolyabb tartalom arányának játéka, és a kettő között gondosan elhelyezett mondanivaló szintén hibátlan.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Ódákat tudnék még zengeni, a pici apróságokkal, a kádban ücsörgéssel, a hajszál-kergetéssel, a lábujjhegyen járással és még sok minden mással, de inkább csak ajánlom ezt a filmet, menjetek el a Művészbe, vagy bármelyik kisebb moziba és nézzétek meg, mert azon túl, hogy értékes darab, garantáltan jól lehet rajta szórakozni, és most végre egy olyan jó magyar filmünk van, ami közérthető, valamilyen szinten könnyen emészthető, de azért mégis elgondolkodtató.

Annyira hatása alatt vagyok, hogy habár már nem szoktam ilyet, de szinte azonnal ugrottam a gép elé, hogy bejegyzést írjak, nem érdekelt, hogy jobb lenne rá aludni párat, míg elrendeződnek a gondolataim. Reisz Gábornak (aki rendezte, írta, fényképezte és zenéjét szerezte) pedig minden elismerésem, remélem, fogunk még róla hallani.

(Arról nem is beszélve, hogy amíg néztem, végig az motoszkált bennem, hogy miért csak álmodozom arról, hogy csinálok legalább egy kisfilmet, miért nem kezdem el ténylegesen.)

A magyar filmek rovatunkból ajánlom még:

Angol nyelvű cím: For Some Inexplicable Reason
Műfaj: vígjáték
Időtartam: 96 perc
Megjelenés éve: 2014
Főszereplők: Ferenczik Áron, Horváth Miklós, Györiványi Bálint, Owczarek Tamás, Jakab Juli, Takács Katalin, Kovács Zsolt, Makranczi Zalán

Csillagok között

Mindenféle előszó nélkül: nagyon tetszett. És nem csak azért, mert Christopher Nolan egy olyan rendező, akinek az összes alkotása ott figyelget a polcon Blu-ray lemezek formájában; még csak nem is azért, mert Matthew Mcconaughey (főként a »True Detective« óta) az egyik kedvenc színészem; de még csak azért sem, mert Hans Zimmer tökéletesen tudja, hogy kell három hanggal borzolni a néző idegeit három órán át. Úgy általában a film hangulata, felkészültsége, történetvezetése és látványvilága együttesen fogtak meg.

Interstellar (Csillagok között) jelenete

Hiába három órás a film, annyira jól bántak az idővel, hogy ez nem igazán érződik, egy jelenet volt csak, ahol kicsit gyorsnak éreztem a váltást, de sokakkal beszéltem erről, és igazából mindenkinek bejött; nekem inkább értéksemleges volt, csak felkaptam rá a fejemet.

Anne Hathaway szerintem nem sokat adott hozzá, nem volt vele baj, de nekem Sandra Bullock alakítása a »Gravitációban« sokkal jobban imponált. És ha már itt tartunk, csak egy gondolatra muszáj egy lapon említenem a két filmet: a Gravitáció is nagyon tetszett, de az főként az érzékszervekre hatott, mintha tényleg azt akarta volna átadni, milyen lehet ott fent; emlékszem, hogy szinte kapaszkodtam a mozi karfájába, és olyan érzésem volt, mintha tényleg repkedtem volna az űrben. Oké, gyenge volt a sztori, de ezzel szemben pont ebben volt erős az Interstellar, hogy habár itt is volt látvány, de főként mégis az emberi vonatkozású problémákra, gondolatokra és az ennek nyomán való történetkibontásra mentek rá.

A látvány miatt külön piros pont, hogy a legtöbb jeleneten kifejezetten érezhető volt, hogy a makettes megközelítést preferálták, szemben a CGI-jal. Persze volt azért számcsógépes grafika is bőven, de valahogy sikerült megtalálni azt az egyensúlyt, amivel például »A nagy Gatsby« esetében a ló túloldalára zuhantak.

Sokan próbáltak tudományos oldalról belekötni a filmbe, de ebbe azért nem szeretek belemenni, mert a történet tudományos alapja voltaképpen egy-az-egyben Kip Thorne elméleti fizikus munkájára épül, és veszekedhetünk egy sör mellett arról, hogy szerintem milyen egy féreglyuk belülről, de valószínűleg Kip és a mögötte álló gárda kicsit közelebb áll a valósághoz. (Máskülönben meg senki sem tudja, pont ez a lényeg.)

Interstellar (Csillagok között) jelenete

Még két dolog: itthon csak szinkronosan és eredeti nyelven vetítik (ráadásul lehetetlen időpontokban), ami azért kicsit gáz, lehetne felirat, de nem volt érthetetlen felirat nélkül, talán csak azok a jelenetek, amelyekben az űrhajó zúgása amúgy is elnyom minden egyéb hangot. A másik pedig, hogy nem tartom magam elméleti fizikusnak, egyszerűen csak olvasgattam a témáról, mert érdekel és ennélfogva nagyon sok idő- és űrutazás témájú filmet-sorozatot láttam már, így nem volt nehezen érthető a tudományos magyarázat, viszont szerintem ha valaki nincs legalább a hollywoodi sci-fi szintjén otthon ezekkel a dolgokkal, akkor lehet kicsit nehezebben rakja össze a teljes képet.

Nolan kézjegye végig kíséri a filmet, az utolsó húsz perc szinte teljes egészében olyan volt, mint az »Eredet (Incepció!)«, nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy a zenén kívül még miért, egyszerűen csak ugyanazt éreztem, mint akkor. Több interjún is mesélte, hogy melyik filmek ihlették, és hát igen, kár is lenne tagadni, hogy a 2001: Űrodüsszeia is nagyon sok képkockán felüti a fejét. (Persze mivel megkajáltam a filmet, ezért nálam ez is inkább a pozitív rész felé billentette, de sokak pont ezeket sorolták a negatív tulajdonságok közé.)

Az Interstellar a legjobb sci-fi, amit valaha láttam? Nem. A legjobb sci-fi, amit idén láttam? Igen. Fogunk rá emlékezni évekkel később? Szerintem igen. Pontosan úgy, mint ahogyan emlékszünk a 2010-ben megnézett Eredetre is. Nolan és csapata nagyon odatették magukat, sikerült egy viszonylag kevés hibával küzdő, nagyon látványos, még inkább drámai (néha túl drámai), azonban mégis ízig-vérig sci-fi filmet lerakniuk az asztalra.

Eredeti cím: Interstellar
Műfaj: sci-fi
Időtartam: 169 perc
Megjelenés éve: 2014
Főszereplők: Anne Hathaway, Matthew Mcconaughey, Mackenzie Foy, Michael Caine, John Lithgow

Ügyfelek, minek vagytok?

Ez a bejegyzés alapvetően egy fölösleges hisztikézés lesz, ami helyett mondjuk leírhatnám a háromezer gondolatot, ami az Interstellar óta cikázik a fejemben, de az elmúlt héten annyi impulzus ért, muszáj hisztiznem, értsék meg, muszáj.

Három rövid történet, szerencsére mindegyiknek van pozitív része is, ne mondjátok, hogy negatív vagyok.

A Telekom és a Nano SIM esete

Múlt hét csütörtökön majdnem »két év után« lecseréltem az iPad minimet. A váltás oka egyszerű volt: eddig a legkisebb 16 GB-os, Wi-Fi modellt használtam, de szerettem volna egy még mobilabb változatot, amivel lehet akár a metrón is olvasni az indexet. (Valójában utazásnál jön nagyon jól az iPad: pici, kártyafüggetlen, okos ésígytovább.) Az iSTYLE-ban vettem a vasat, segítőkészen le is vágták a hagyományos méretű kártyát, de sajnos nem működött.

A SIM-kártya csere amúgy egy kétperces művelet: igazolod ki vagy, kapsz egy új kártyát, a régi meghal, bedugod a gépbe az újat és távozol boldogan. Na, ez az én esetemben úgy nézett ki, hogy a pénteki ebédszünetemben egy cirka 40 perces várakozás után (ami ráadásul úgy kezdődött, hogy a számhúzó néni azt sem tudta, mi az a SIM-kártya) a még kezdő eladó lányka mosolyogva közölte, hogy szerinte pont az a kártya fogyott el.

A főnökhölgy is megjelent, és mondta, hogy igen, sajna elfogyott, egy óra múlva hozza a futár. Hát kösz. (Itt már 50 percnél jártam.)

Azt nem értem, hogy hol csúszik hiba a gépezetbe. Bemegy valaki a raktárba, kinyitja a fiókot, látja, hogy már csak tíz darab van, hát szól és hívja a futárt. Ha valaki beesik, hogy venne 250 ropiért egy okosabb telefont, nem tudják eladni, mert nincs hozzá kártya. De ha már benézik, oké, ők is emberek, de legalább írnák ki, és ne hagynák várni 50 percet az embert – fölöslegesen.

A sztori pozitív része: este visszamentem és soron kívül két perc alatt elintézték az egészet.

Az édességbolt esete

Be akartam menni egy édességboltba. Ma sikerült valami idiótának összetörnie a sportautóját, ami miatt az Alagút körül meghalt a közlekedés, így egy órával később értem a tett színhelyére. Az üzlet hétig van nyitva, de 18.48-kor már be volt zárva minden, lakat, rács, riasztó, páncélautó, őrző-védő aligátorok elöl.

Visszatérő bajom ez: ha 19.00 a zárás, akkor az nálam azt jelenti, hogy 18.58-kor még be tudok szaladni venni egy csokifaszt, és nem kell másik üzletet keresnem.

A sztori pozitív része: mentem pár utcát egy másik bolthoz, ahol végül nem azt kaptam, amit kerestem, de legalább 19.05-kor beengedtek, úgy, hogy már be voltak zárva és takarítottak, de azért még kiszolgáltak.

A kürtőskalács esete

Gondoltam hozok haza kürtőst, legyen mit csipegetni. A Deákon voltam és nem esett jól visszabattyogni a Váci utcáig, ahol a Molnár-féle kalács várakozott, a metrómegálló körül viszont pont valami fesztiválféleség volt, ahol az egyik helyen kalácsot is árultak, gondoltam jó lesz. Odabattyogok, majd az alábbi párbeszéd hangzott el:

Én: Helló!
KürtősKalácsÁrus15: Szia!
Én: Órák kérdése, és kitalálom mit szeretnék…
KürtősKalácsÁrus15: Mármint?
Én: Mármint kiválasztom, milyen kalácsot kérek.
KürtősKalácsÁrus15: Amúgy záróra van, oké?
Én: Oké, kösz, akkor itt sem vásárolunk (többet sose).

Majd továbbmentem egy másik dílerhez, aki meg éppen csapta a szelet két (amúgy megértem, mert tök csinos) külföldi lánynak, miközben a sor meg tekergett.

A sztori pozitív része: végül visszamentem Molnár’s-hoz, ahol mosolyogva szolgáltak ki nettó másfél perc alatt és boldogan elhoztam az engem megillető szénhidrátot.


A kedves olvasó ne fáradjon a tanulság levonásával: én csak egy elégedetlen gurmók vagyok, aki nem érti meg, hogy ami bezárt, az be van zárva és kész.

(Amúgy meg a teringettét, apumnak kocsmája van, ami elvileg nyolcig van nyitva, de nemegyszer zárt be tizenegykor, vagy éjfélkor, mert jöttek vendégek, akik ittak és az egész biznisznek az lenne a lényege, hogy ha vevőd van, kiszolgálod, nem pedig elhajtod.)