A 2016. február havi bejegyzésekhez jó szórakozást kíván Marty McFly!


A 88. Oscar-gála arany kis szobrocskái

Az idei Oscar sok szempontból volt örömteli, érdekes és tanulságos. Egyrészt megint osztottak ki díjakat olyanoknak (pl. DiCaprio és Morricone), akiknek nem feltétlen a most díjazott alakításuk vagy alkotásuk volt a legkiemelkedőbb, inkább az elmúlt évek során kitartó munkájuk hozta meg gyümölcsét; másrészt 35 év után díjaztak újra magyar produkciót.

A Saul fia megnyerte a legjobb idegen nyelvű film díját

Nemes-Jeles László első filmjének jelölése és az elmúlt egy évben összegyűjtött díj-áradata több szempontból is fontos. Egyrészt a számunkra egyértelmű dolgok miatt: régen volt magyar film ennyire jó és ennyire sikeres. Sok tehetséges szakember, sok jó gondolat van itthon, bízzunk benne, hogy a Saul fiának sikere sokaknak adhat motivációt, lehetőséget és sok új kaput nyithat meg a magyar filmek világában.

Másrészről egy technológiai szempont: szándékosan választották az analóg, 35mm-es technológiát a digitálissal szemben. Nem „hipszterkedésből“, hanem mert a feladatra szakmaialg ez volt a legalkalmasabb, illetve Nemes-Jeles László az egyik interjúban ki is fejtette: szerinte nekünk embereknek fontos, hogy hagyjunk valami maradandót, és habár lehet ezt tenni nullák és egyesek sorozatával is, de az sosem lesz kézzel fogható, tapintható emlék, míg adott esetben egy filmtekercs, egy könyv stb. annál inkább.

És végül, de nem utolsó sorban: az Akadémia nem csak egy jó filmet díjazott, hanem egy olyan filmet is, amely fontos üzenetet közvetít. Igen, megint egy második világháborús történet, és biztosan sokan gondolják, hogy „csak ezért nyert“, de ez ugyanakkor védhető gondolat is, hiszen a második világháború az emberiség történetnének jelenleg ismert legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó konfliktusa, a történet üzenete pedig pontosan az, amit a rendező nyilatkozott a díj átvételekor: a legsötétebb órákban is van bennünk egy hang, ami segít abban, hogy emberek maradjunk. És a Saul fia voltaképpen bárhol-bármikor játszódhatna, ez az üzenet akkor is átjönne.

Nemes-Jeles László átveszi az Oscar-díjat

Leonardo DiCaprio megnyerte a legjobb férfi főszereplő díját

DiCaprio Oscar-nem-kapása valószínűleg kiteszi az internetes mémek jelentős részét. Pedig ha más miatt nem is, a »Django elszabadulban« nyújtott teljesítményéért mindenképpen megérdemelte volna a szobrocskát. De biztos mindenkinek megvan az a cím, amiről ugyanez jut az eszébe; az Akadémiának ez most A visszatérő volt.

Az ő jelölése nekem például olyannak tűnik, ami nem is annyira a mostani műben nyújtott teljesítményét értékeli, hanem inkább az emúlt évek sikereit, kitartását.

DiCaprio beszédében is volt egy nagyon fontos gondolat: a szokásos köszönetnyilvánítás után kiemelte, hogy a klímaváltozás az egész világot érintő, nagyon aktuális probléma, amely ellen csak közös erővel tudunk fellépni. „Nem engedhetjük meg, hogy biztosra vegyük ezt a bolygót; én a ma estét sem vettem annak“, mondta:

Ennio Morricone megnyerte a legjobb eredeti filmzene díját

Morricone minden bizonnyal az egyik leghíresebb és legsikeresebb zeneszerző: bárki pillanatok alatt fel tud sorolni legalább két vagy három filmet, aminek ő szerezte az eredeti zenéjét, vagy csak elhangzik benne olyan dallam, ami hozzá kapcsolható. Ez volt a hatodik jelölése, Oscar-díjat még nem, de 2007-ben Oscar-életműdíjat kapott.

Az »Aljas nyolcas« szerintem szintén nem az az alkotás, ami a legtöbb embernek beugrik az ő nevét hallva, és talán nem is a legkiemelkedőbb darabja, így véleményem szerint itt is inkább az elmúlt évek munkáját díjazták.

A Spotlight megnyerte a legjobb film díját

Nem véletlenül hagytam a végére a „fődíjat“: a Spotlight szintén egy olyan film, aminek legjobb filmként való díjazása pontosan az általa közvetített értékek és üzenetek miatt fontos.

A Spotlight egyébként is jó film, de abban mindenképpen jobb az összes többi jelöltnél, hogy két dolog fontosságát külön kiemeli.

Az egyik ilyen az oknyomozó újságírás komoly szerepe. A történet tökéletesen bemutatja, miért kellenek oknyomozó riporterek, akik bizonyos eseteknek ennyire lelkesen és elhivatottan mennek utána. A másik pedig a katolikus egyház bizonyos működési rendellenességeire való rávilágítás. Utóbbit rendkívül profin teszi: nem von le következtetést, egyáltalán nem sugallja, hogy az egyház vagy a vallás rossz lenne, pusztán nagyon határozottan rámutat egy vagy több problémára, ami megoldást követel, és amit nem lehet a szőnyeg alá söpörni.


Nekem ezek voltak a 88. Oscar-gála legfontosabb pontjai. Tegnap este, de igazából már a film megnézése után is a Spotlightra tippeltem, mint esélyes befutó, de leginkább csak azért szurkoltam, hogy a Saul fia elhozza a legjobb idegennyelvű film díját, aminek igazán örülök, jó volt ilyet tapasztalni, és szerintem jót fog tenni a magyar film világának.

A borítóképet innen szereztem.


Orange Is the New Black

Néhány napja fejeztük be az Orange Is the New Black harmadik évadát. A Netflix saját gyártású sorozata egy New York-i nőről szól, akit egy fiatalkorában elkövetett stikli miatt 15 hónap fogházbüntetésre ítélnek.

Nem sok börtönben játszódó filmet vagy sorozatot láttam, ilyen tekintetben a »A remény rabjai«, a »Halálsoron« és a »Prison Break« a három fő hivatkozási pontom, de azért ez a három matéria adott egy minimális alapot, illetve mindhárom darab nagykedvencem, így került az OITNB a reflektorfénybe. Meg aztán, a Netflix által gyártott sorozatokkal eddig nem sikerült mellényúlni.

A történet egy minimum level security intézményben játszódik. Ez a biztonsági szint arra utal, hogy a bentlakók az épület területén belül viszonylag szabadon mozoghatnak szigorú ellenőrzés nélkül, a napi szintű feladatok nagy részét (karbantartás, takarítás, főzés stb.) ők látják el, és bizonyos esetben még eltávot is kaphatnak. Nem tudom a pontos párosítást, de ez olyasmi lehet mint a magyar büntetés-végrehajtási rendszerben a fogház: voltaképpen nem börtön, mert a rabok nem cellákban töltik idejük jelentős részét.

Ebbe az intézménybe főként olyan elítéltek kerülnek, akik vagy valamilyen „kisebb“ bűncselekményt követtek el (lopás, sikkasztás, pénzmosás, csemépészés stb.), vagy olyanok, akiknek bűcnselekménye komolynak minősül (pl. gyilkosság), de valamilyen oknál fogva nem indokolt a szigorúbb ellenőrzés: mert pl. idősebbek, a körülményekhez mérten megalapozott volt a cselekedetük vagy mert kvázi rossz helyen voltak rossz időben.

Innen viszont könnyű átcsúszni egy szigorúbb intézménybe, vagy ahogyan a sorozatban nevezik, a „max“-be, ami már maximum level security-nek számít.

Abból pedig, hogy nincs túl szigorú ellenőrzés, és hogy rengeteg nő van összezárva viszonylag kis helyen, több dolog is következik, ami a történet masszív gerinceként szolgál:

  • minden szereplőnek megvan a maga „területe“, amit megfelelően lát el és védelmez, és ahol nyilván tud egy kis extrát adni a többieknek, amiért persze borsos árat számol fel (a konyhafőnök például a zöldségek között csempész be ezt-azt),
  • minden terület  főnökének megvannak az emberei, a „lányai“, akiket véd, és akikért valamilyen formában felel,
  • a bentlakókat etnikai hovatartozásuk szerint rendezik, így a főbb társaságot az ázsiai, az afro-amerikai, a latin-amerikai és a fehér emberek csoportjai alkotják,
  • a börtönőrök többsége férfi, amiből sok vicces, feszült és néha veszélyes helyzet alakul ki.

Az Orange Is The New Black egyik jelenete

A főszereplőről szándékosan nem igazán írtam idáig, ez is a sorozat egyik érdekessége: habár elvileg az ő elmesélése és története a sztori alapja, mégis nagyon sokszor a hozzá kapcsolódó események a háttérbe szorulnak, és a nézők a többiek történetébe kapnak mélyebb betekintést. Majdnem minden fogolyról van valamilyen visszatekintés, a harmadik évad végére szép lassan mindenkiről kiderül, mit csinált, miért került oda és hogy mi a motivációja.

Ez az első sorozat, amelyik vígjáték és dráma kategóriában is kapott elismerést, ami kiválóan jellemzi a különböző epizódok hangulatát: mindig van egy komolyabb, elgondolkodtatóbb szál az aktuális részben, de ezt túlnyomórészt vicces jelenetekkel mutatják be, amvel sokszor kölcsönöz érzelmi hullámvasút érzést.

A negyedik évad most nyáron érkezik, a Netflixre jellemzően az egész évadot egyszerre adják ki, így nem kell heteket várni az új részre. Engem elsőre elkapott a hangulata: nagyon jó karakterek (legalább három kedvencet tudnék említeni), elgondolkodató történetek, sok nevetés, kellő mennyiségű dráma, valamint egy végig ott lebegő kérdés, ami az általam látott összes börtön-történetben megjelenik: biztos, hogy jól működik ez a rendszer? Biztos, hogy jobb ember lesz az, aki letölti a büntetését?


Egy távirányító az összes HDMI eszközhöz

Az egész dolog onnan indult, hogy mostanában nagyon aktívan használjuk, főként »Netflix nézésre a PlayStation 3« játékkonzolt, és voltaképpen annyit szerettem volna elérni, hogy ha valaki bekapcsolja a PS3-at, akkor kapcsoljon be a tévé is és vica versa, valamint kikapcsolásnál ugyanez. A dolog rémesen egyszerű, de jól el van dugva a megfelelő beállításoknál.

A HDMI-CEC technológia egyáltalán nem volt ismeretlen számomra, még évekkel ezelőtt először eFi blogján olvastam róla, szintén házimozi építés témában. A CEC (Consumer Electronics Control) technológiát azért találták ki, hogy a televízióra HDMI-kábellel kapcsolt eszközöket egyetlen távirányítóval lehessen irányítani és hogy általában több infót tudjon cserélni a két eszköz azon túl, hogy megjelenik a kép és a hang.

Ez egy szabvány, tehát elvileg amelyik gyártó implementálja, annak ugyanúgy kéne neveznie és használnia, de persze erről szó sincs: mindegyik televíziógyártó (tisztelet a kivételnek) ad valami fancy elnevezést, ami voltaképpen ezt a szabványt követi, de próbálják arra kihegyezni, hogy a saját termékeik működnek jól együtt. Itt egy lista a lényeges gyártókról, és hogy azok hogyan nevezik a HDMI-CEC opciót:

  • Hitachi: HDMI-CEC,
  • LG: SimpLink,
  • Mitsubishi: NetCommand for HDMI,
  • Panasonic: VIERA Link, HDAVI Control vagy EZ-Sync,
  • Philips: EasyLink,
  • Pioneer: Kuro Link,
  • Samsung: Anynet+ (HDMI-CEC),
  • Sharp: Aquos Link,
  • Sony: BRAVIA Sync,
  • Toshiba: CE-Link vagy Regza Link
  • Vizio: HDMI-CEC

Szóval lehet látni, hogy a Hitachi-n és a Vizión kívül még talán a Samsung az egyetlen gyártó, aki legalább finoman jelzi, hogy ez a bullshit voltaképpen mit is jelent.

Innentől már egyszerű a járás: az én pontosan ma ötéves »Samsung LE37c650« típusú televíziómon a HDMI forrásra váltva a tools feliratú gomb menüje alatt jelenik meg az Anynet+ (HDMI-CEC) menüpont. Itt nyomni kell egy refresh-t, kiválasztani a PS3-at, majd a gyors párosítás után az egyetlen beállítási lehetőséget bepipálni, ami arra vonatkozik, hogy automatikusan ki- és bekapcsolhassa egymást a két eszköz.

Ha ez megvolt, a PS3 menüjében kell megkeresni a „Control for HDMI“ opciót, és ezt is bekapcsolni.

Teljes meglepetésemre az automatikus ki- és bekapcsoláson túl a tévé távirányítójával a PS3 kezelőfelületét is lehet irányítani. Játszani értelemszerűen nem lehet így, de a Spotify vagy a Netflix (vagy más appek) elindítására, és azokon belüli navigálásra tökéletesen megfelel.

Ha először a tévét kapcsolod be: a források közötti menüben a HDMI alatt megjelenik egy új menüpont is, „HDMI Anynet+: PlayStation 3“ felirattal. Ha erre mész rá, nem csak a HDMI-re, akkor automatikusan be is kapcsolja a konzolt.

Fordítva: ha a konzolt kapcsolod be először, az bekapcsolja a tévét is, illetve ha már be van kapcsolva, odakapcsol.

Kikapcsolásnál ha a tévével kezded, a PS3 csak akkor fog leállni, ha a főmenüben vagy, bármelyik app, játék vagy filmnézés futása esetén nem.

Automate all the things!

A borítóképet innen szereztem.


Ennél még a kommunizmus is jobb

Oké, erős kezdés, nem éltem számottevő időt abban a rendszerben, de ez volt az első mondat, ami eszembe jutott a mai híreket olvasva. Kifejtem, aztán hátha nem is tűnik majd olyan erősnek, mint elsőre.

Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke azt találta mondani a Versenyképesség és növekedés című könyv bemutatóján, hogy:

„utolérjük Ausztriát“.

Az idézet önmagában – akárcsak az általam választott cím – nagyon erős, mert Matolcsy úr igazából arra gondolt, hogy az utóbbi két évben gazdaságilag gyorsabban növekedtünk Ausztriánál. Ami jól hangzik, csak ugye kérdés, hogy honnan indul a két ország, mert azt mondani sem kell, hogy nem ugyanabból a pozícióból.

Na de amikor azt olvasod reggel a híroldalakon, hogy kidobóemberekkel akadályozzák meg egy népszavazás kezdeményzetését; amikor saját bőrödön és a hírekből egyaránt tapasztalod az egészségügy katasztrofális állapotát, és még csak a messzi távolból sem érződik a változás szele, ami ezt a javulás irányába fújná vagy amikor az oktatás tulajdonképpen módszeres tönkretétele zajlik a szemed előtt, akkor még jobban arcon csap ez a kiragadva amúgy is erős mondat.

És nem, én most nem az üzletek zárva vagy nyitva tartásról, nem a dohányárusítás szabályozásáról vagy kölcsönadott, szinte felbecsülhetetlen értékű művészeti alkotások „kölcsönzéséről“ csámcsogok, hanem az ennél egy vagy akár három lépéssel távolabbi nagy képről. Egy ország szerintem akkor tud sikeresen működni, ha a saját játékszabályait szigorúan betartja, és biztosítja az oktatás valamint az egészségügy kifogástalan működését.

Az alapelv az, hogy vannak ezek a jól meghatározott játékszabályok, és ha mást nem is, legalább azt betartjuk. Igen, mindig az aktuális politikai párt fogja meghatározni az irányt, ezzel semmi baj, és néha a gyökeres változásra is szükség van, de az a fajta egységesítés, átalakítás, „nemzetiesítés“, ami mostanában történik, olyan méreteket öltött, hogy az egyáltalán nem a demokratikus, sokkal inkább a diktatórikus elveken működő országok jellemzője. (Az ország hivatalos nevének megváltoztatása, az Alkotmány átnevezése és teljes átalakítása, stb.)

Két dolog van, amire az összes olyan európai ország nagyon odafigyelt, akik a rendszerváltoztatás óta hihetetlen tempóval húztak el mellettünk: az oktatás és az egészségügy. Ezek minden embernek kvázi alanyi jogon járó szolgáltatások, és nem azért, mert ez az egyénnek fontos, hanem azért, mert ha ezt a két rendszert nem sikerül sziklaszilárd alapként biztosítani, akkor évek múltán lesz egy ország, tele beteg és tanulatlan emberekkel, ami már a társadalom egészére káros. És azért is ilyen nehéz ezeket a döntéseket megítélni, mert nem azonnal, hanem évek, sokszor akár több évtized múlva térülnek meg.

Azt pedig csak széljegyezetként teszem hozzá, hogy nagyon komoly problémák vannak a demokrácia értelmezésével ott, ahol a Nemzeti Választási Iroda ilyen otromba módszerekkel ilyen könnyen bepiszkolható. Arról a szervről beszélünk, amely (elvileg) politikai pártoktól független, és amelynek legfontosabb célja a választások hitelességének, „tisztaságának“ biztosítása. És erről írtam a fentebbi bejegyzésben is: itt már a saját szabályainkra is magasról teszünk. Ennek pedig az a borzalmas üzenete, hogy igen, „mi bármit megtehetünk“, bármit félrerúghatunk, bármin átmehetünk, ha tetszik neked, ha nem.

Tényleg megértem azokat, akik már belefásultak ebbe az egészbe, mert szép lassan sikerült elérni, hogy az emberek nagyrésze közönyös a politikai döntések, hírek, változások iránt. A szűk érdeklődők nagyrésze pedig vagy szélsőségekben kommunikál, nagyon hangosan és nagyon üresen, vagy olyan maroknyi tömeget képez, amelynek a hangja elveszik a tömegben.

Ez történik nálunk 2016-ban, Európa kellős közepén. És nem tudom megérteni, elfogadni, hogy valaki ezeket a dolgokat meg tudja védeni, ezek mellett ki tud állni, hogy ezekre rá tudja húzni, hogy valamilyen nagyobb, nemesebb célt szolgálnak.

Tízmillió beteg és tanulatlan ember országa leszünk, és rengeteg időt fog igényelni ezeknek a károknak a helyreállítása.

 

 


Kémek hídja

Pár éve szokásom, hogy az Oscar-díjak átadása előtt megnézem a legjobb film jelölést kapott mozikat, de a Kémek hídja ettől függetlenül is régóta a listán volt. A hidegháború idején játszódó, valós eseményeket bemutató dráma, Tom Hanks, Spielberg és a Coen-fivérek nevével fémjelezve egyáltalán nem tűnt rossz választásnak.

És tulajdonképpen nem is volt az, nagyrészt teljesítette a saját elvárásaimat. Egyáltalán nem akciófilmről van szó, csihi-puhi jelenet talán egyet leszámítva nincsen, van cserébe rengeteg (nagyon jó) párbeszéd, kellően feszült történetvezetés, két, szinte tökéletes színész, lenyűgöző díszletek között, szépen fényképezve.

Még nincs vége, olvasd tovább »