Itt az összes film témájú bejegyzést olvashatod; jó szórakozást!


Aljas nyolcas

A 2015-ös év számomra legjobban várt vetítése Quentin Taraintino 8. filmje, az Aljas nyolcas volt. Az ember (főként ha rajongó), izgatottan ül le egy Tarantino-film elé, mert azok jellemzően olyan élményt – nem túlzó azt a szót használni, hogy varázst  adnak, ami ritkán tapasztalható a moziban és ami nehezen hasonlítható más filmhez. Na, ez az, ami most esetemben megközelítőleg sem sikerült.

És nem azt mondom, hogy az Aljas nyolcas egy rossz film, mert egyáltalán nem erről van szó. Gyönyörű képkockák, amikhez a Panavison Ultra 70-es kamera is nagyban hozzájárult; Ennio Morricone zenéje szokás szerint belemászik az ember fülébe és hibátlan a remekül válogatott színészgárda is, akik tényleg beletesznek apait-anyait. Mégis, csak az a kis fűszer, az plusz valami, ami éppen Tarantino szokott lenni, nekem az hiányzott.

Az egyébként rendkívül hosszú (itthon 168 perces) játékidő alatt végig az volt az érzésem, mintha egy nagyon fasza autóban ülnék, amit valaki rosszul vezet: próbálja felvenni a fordulatot, de valahogy mégis mindig lefullad. Voltak jelenetek, amikor nagyon éreztem, hogy megyünk, de ezekből kevés jutott, és jellemzően hamar abba is maradtak.

Nem az volt a baj, hogy hosszú, mert a »Django elszabadul« is nagyjából ekkora játékidővel rendelkezik, de közben végig azt éreztem, hogy lécci, még ne legyen vége, csak még egy jelenetet vagy egy képkockát.

Aljas nyolcas - Samuel L. Jacksona

A karakterek tekintetében két dolog zavart nagyon. Az egyik, hogy a kávzi egyetlen női karakter tényleg csak azért volt a történetben, hogy minden jelenetben legalább egyszer orrba verjék. Lehetne ez biztosan vicces is, de nekem egyáltalán nem így jött át. A másik, hogy Mobray gyakorlatilag egy-az-egyben Hans Landa replikája volt, és nem olyan „visszakacsintunk a régiekhez“ módon, hanem szájbarágósan, zavaróan, idegesítően hasonló: ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a beszédstílus, ugyanolyan mimika és még sorolhatnám.

Történet szempontjából vannak a legnagyobb bajaim: nem éreztem az igazi drámát, a feszültséget is talán csak egyszer, hiányoztak a híres dialógusok, amiket még évekkel később is idézni fogunk különböző helyzetekben és a fordulatok voltaképpen semmit nem adtak hozzá az eseményekhez. Jó színészeket láttam, szépen fotózva, remek díszletekkel, nagyon jó zenével, akik sokat beszélnek, de nem mondanak semmit. Ráadásul végig olyan kiszámítható volt az egész, mint bármelyik egyszernézős film, ami különösen furcsa volt, nem is tudott teljesen kikapcsolni.

Talán túlzás lenne azt mondanom, hogy csalódott vagyok, de mégis valami hasonlót érzek: ez a film a nyolc közül nálam jelenleg a legutolsó helyet foglalja el, és nem gondolom, hogy minél előbb (vagy akár bármikor) újra megnézném. Nagyon furcsa volt a moziban, hogy amikor vége volt, megkönnyebbültem, hogy már nem kell tovább néznem. És lehet, hogy ha Tarantino nem lenne a képben, akkor még nem is lenne ilyen rossz érzésem, de így azzal az érzéssel távoztam, hogy nem kaptam meg, amit szerettem volna.

Eredeti cím: The Hateful Eight Az Aljas nyolcas plakátja
Műfaj: western
Időtartam: 168 perc
Megjelenés éve: 2015
Rendezte: Quentin Tarantino
Főszereplők: Samuel L. Jackson, Kurt Russel, Jennifer Jason Leigh, Walton Goggins, Demián Bichir, Tim Roth, Micahel Madsen, Bruce Dern, James Parks

Star Wars: Az ébredő Erő

Ha rövidre akarom zárni a kérdést: tetszett a film. Ha ennél egy morzsával hosszabbat mondanék: nem volt rossz, de tökéletes sem. A még hosszabb verziót pedig igyekszem szpojlerektől mentesen összefoglalni.

Próbáltam magam a lehető legtávolabb tartani a Csillagok háborújának új epizódjától. Persze az utóbbi időben ezt kifejezetten nehéz volt megtenni: a premier hetén gyakorlatilag a csapból is a midikloriánok folytak, a premier napján így inkább meg sem nyitottam a Facebook-Twitter-Tumblr-Feedly négyest. Péntek este úgy ültem be a moziba, hogy egy dolgot szeretnék: jól érezni magam. Azt is tudtam, mit nem: azt az élményt, amit az első három rész (a fiatalabb trilógia) kaptam.

A Baljós árnyak még csak-csak méltó visszatérés volt, de A klónok támadása és A sith-ek bosszúja olyannyira unalmasak, semmilyenek és giccsesek voltak, hogy a harmadik rész címére most az imént konkrétan rá kellett keresnem. Oké, egyértelmű, hogy a régi trilógiánál tapasztalt varázslatos érzést és látványvilág által okozott eufóriát egyetlen új (Star Wars) film sem tudja felidézni, de az első három rész (és főként a II. és a III.) az idegesítő történetvezetésével, gagyi párbeszédeivel, semmitmondó romantikus gügyögésével és a tökéletesen unalmasra renderelt CGI-jelenetekkel nekem egyszerűen még a kikapcsolódást sem hagyta.

A Csillagok háborúja rajongók között két tábor létezik szerintem: az egyik, aki látta a filmeket és imádja, a másik pedig, akinek mutatsz egy űrhajót, és megmondja, hogy mi a típusa, ki gyártotta, hol használják és mik az érdekes tudnivalók azzal kapcsolatosan. A film szerintem tetszeni fog de legalábbis nem okoz nagy csalódást az első tábor tagjainak, míg sokan lesznek a második táborból, akik nagyot fognak csalódni, mivel a Disney elég sok dolgot átalakított a hivatalosnak számító regény formájú folytatásokhoz képest.

Nem szabad elfelejteni, hogy habár nem tudom bizonyítani az állításomat, de meggyőződésem, hogy a második tábor tagjainak semelyik változat nem tetszett volna. (Ha belegondolok, hogy a Vissza a jövőbe trilógiát folytatnák, egyszerűen nem tudom elképzelni, mit kéne belőle kihozni, hogy tényleg nagyon kedveljem.) Az új Star Wars pedig főként tényleg csak egy dologról szól: a számokról. Legtöbb néző, legtöbb pénz, legtöbb ez és legtöbb amaz. Itt pedig ha vágni kell, egyértelműen a nagyon komoly rajongók érdekei fognak sérülni.

Ciki vagy nem, nálam BB-8 karaktere nagyban vitte a filmet

Star Wars VII: BB-8

Nagyon kedvelem a droidokat, gyerekkoromban mindig akartam valami hasonlót magamnak, és a legtöbb efféle filmben azonnal megfognak. Az eredeti trilógiában tulajdonképpen R2D2 volt az egyik kedvenc karakterem. BB-8-en már az előzetesben lehetett látni, hogy minden benne lesz, ami anno a C3PO-R2D2 párosban, és ami fontos eleme is a Csillagok háborúja filmeknek. Aláírom, a cukiságot kicsit túltolták, de sok más túltolás volt, ami zavaróbban hatott, mint BB-8 gurigázása. Jól kitalált, ötletesen korszerűsített R2D2 karaktert kapunk BB-8-tel, aminek a cukisága tényleg határtalan.

Összességében nekem a főbb karakterek is tetszettek. A „bratyizást“ és az örömködést kicsit szintén sikerült túltolni, néha már-már sziruposnak éreztem, de van potenciál az új szereplőkben, hamar megkedveltem őket, és minden kiszámíthatóságuk ellenére is jól betöltötték a szerepüket. Finn talán a leggyengébb láncszem a többiek között, de Rey-ben, Snoakban és Kylo Renben tényleg van potenciál.

Utóbbinak éreztem a hibáit, de ezeket inkább annak tudtam be, hogy egy fiatal karakterről van szó, aki még nem tud határozott és átgondolt döntéseket hozni, így inkább a tettvágy és a düh vezérli. Azt persze nem tudtuk meg, miért ilyen szörnyen dühös, és miért állt át a sötét oldalra, de azért valamit hagyni kell a következő két részre is. A furcsa svájcibicska fénykardja elsőre tényleg inkább viccesnek tűnt a képeken, de akció közben már egyáltalán nem éreztem ezt, és az is tetszett, hogy teljesen máshogy izzott, mint a többi kard, benne volt a a fiatalos düh és agresszió, amit végig érezni lehetett Kylo Renen is.

Star Wars VII: Kylo Ren

Sokat markol, keveset fog

Amit viszont mindenképpen a rossz oldalra kell írni a filmmel kapcsolatban, az a történet kapkodós, rendkívül gyors tempója. Nem baj, ha valami pörög, értem én, hogy a Disney egy eladható, gyerekeknek sem unalmas terméket akart, de sokszor éreztem, hogy már annyira sok dolog történik, hogy még át sem értékeltem az egyik jelenetet, mire benne vagyok a következő közepében.

És ha már történet: nem volt rossz történet, de bátran lehetne mondani, hogy igazából nem is volt. A régi részek forgatókönyveit és karaktereit itt-ott átírták, megigazították és bumm, így lett Az ébredő Erő.

Kellett, jó volt és tetszett, hogy a régiek is kaptak helyet, az viszont már kevésbé, hogy az egész filmbe dézsával öntötték a direktnél direktebb utalásokat, és sokszor éreztem, hogy nem is egy új részt, hanem valamilyen rajongók által készített újragondolt remake-et nézek. Ez annyira nem is feltétlenül baj, de egy kicsit több kreativitás lehet nem ártott volna.

Aztán ott van még az a bizonyos jelenet az Első Renddel, ami már néhány képkocka alapján látszódott, hogy valamelyik Harmadik Birodalom korabeli Hitler-beszédet próbálja utánozni, és ha nem esett volna ez le, akkor a végén a rohamosztagosok még egy nagy karlendítést is csináltak. Ez a jelenet volt talán a legkínosabb.

A befejezésnél felütötte fejét egy hasonló filmeknél nekem érzésre gyakran előforduló hiba: olyan érzésem volt, amikor annyi mindent akartak beleönteni, hogy az utolsó tíz percnél vették észre, hogy mindjárt vége a műsoridőnek, gyorsan valami konlúzió-szerűség sem ártana. És ezt nem az utolsó tíz percnél kezdtem érezni, hanem nagyjából a felénél.

És azért logikai hibákból, szükségtelen jelenetekből is jutott pár, de ezek is túlnyomórészt a fent ecsetelt kapkodás eredményei.


Ha ennél sokkal nagyobb rajongó lennék, biztosan én is baljósabban (értitek) nyilatkoznék a filmről, de hogy teljesen őszinte legyek: beültem a moziba, jó volt hallani ahogy sokan lelkesen tapsoltak, jó volt látni a sárga betűket John Williams híres nyitányára, jó volt látni BB-8-et, jó volt látni Han Solót és úgy általában véve ki tudott kapcsolni annyira a film, hogy ne foglalkozzak a zavaró hibáival.

Az egyetlen aggályom, hogy a történet rengeteg kérdést dobott fel, amit ha a folytatásban jól és kicsit átgondoltabban válaszolnak meg, akkor összességében nagyon fasza trilógia lesz, de ha zavar támad az erőben, és három különböző rendező három különböző dolgot akar bemutatni, annak csak csalódás lesz a vége.

Eredeti cím: Star Wars: The Force Awakens Star Wars: Az ébredő Erő című film plakátja
Műfaj: akció, kaland, fantasy, sci-fi
Időtartam: 135 perc
Megjelenés éve: 2015
Rendezte: J.J. Abrams
Főszereplők: Daisy Ridley, John Boyega, Oscar Isaa



2001: Űrodüsszeia

Háromszor láttam összesen Stanley Kubrick eposzát, Arthur C. Clarke azonos című regényéből. Legutóbb a névnapomon, kedden néztük meg a Puskinban. Annak ellenére, hogy vannak fenntartásaim a filmmel kapcsolatban, azért akárcsak a »Keresztapát«, ezt is hatalmas élmény volt a hatalmas vásznon megtekinteni. Most, hogy harmadjára láttam, összeálltak annyira a gondolataim, hogy párat le is írjak belőlük.

Sok dologról írok, ha érdekel, katt a folytatásért!

Szerkezetileg leginkább egy négy felvonásos operához tudnám hasonlítani. A részek között rengeteg érdekes, kicsit nehezen megfogható, de mindenképpen lenyűgöző képi világú felvétel, komolyzenei aláfestéssel. Ezek között a jelenetek között kell megfigyelni a sztorit, ami elsőre egyáltalán nem olyan könnyen emészthető, nekem legalábbis nem volt az. Ha a fő témát, a dráma középpontját kéne meghatároznom, egyértelműen az ember és a technológia viszonyára gondolnék. Az első részben meglátjuk, hogyan kezdi el az emberszabású eszközként használni a csontot. A második részben egy elsőre fölöslegesnek tűnő jelenet rávilágít, milyen furcsán éli életét az ember: a saját lánya születésnapján nincs jelen, de egy két perces videóbeszélgetés során felköszönti. A harmadik részben megismerjük HAL-t, a szuperszámítógépet, aki hatalmas, már-már ijesztő fejlődés a csonthoz képest. A negyedik rész pedig pontosan azt mutatja, milyenek vagyunk technológia nélkül. Mi marad az utolsó órára, percre, amikor az elmúlás gondolatán kívül már semmi sincs körülöttünk?

A monolit

Űrodüsszeia 2001 - utolsó jelenet és a monolit

Az ikonikus, hatalmas kőtábla minden fontos jelenet során megjelenik, és az emberiség minden alkalommal valamilyen fejlődésen megy keresztül. Az emberszabásúak megérintik a táblát, aminek a hatására elkezdenek eszközt használni. Az űrutazók megérintik a Holdon talált – szerintem – ugyanazon kőtáblát, aminek hatására odáig utaznak, ameddig eddig soha: a Jupiter felé. Közeledvén a célállomáshoz ismét feltűnik a monolit, ekkor mintha sokkal hatalmasabb lenne, a bolygók között, mintha az egész általunk ismert univerzumban jelen lenne. Legvégül pedig az utolsó jelenet során, amikor az ember valami mássá válik, halála előtt ismét előkerül az oszlop.

H.A.L. 9000

Űrodüsszeia 2001 - HAL 9000

Az egész filmben számomra HAL a legérdekesebb. Még kicsit most, 2015-ben is távolinak, lehetetlennek tűnik egy ennyire értelmes, saját döntéseket hozó számítógép gondolata, pedig a világ egyértelműen ebbe az irányba halad. Nem hasonlítani akarom, de ha belegondolunk pl. az iPhone-okban lévő Sirire, 20-50-100 év múlva ezekből a rendszerekből bármi lehet. HAL karaktere azért is különösen érdekes, mert a Jupiter felé utazók közül ő az egyetlen, aki emberként viselkedik. Elkezd emberi tulajdonságokkal rendelkezni: aggódik, féltékeny, emiatt hibás döntéseket hoz. Számára az ember egy fölösleges tényező: egyesek az utazásban amolyan virtuális hullaként vesznek részt; az ébren lévők a sakkjátszmára nem is figyelnek oda, mert még aközben is unatkoznak; vagy éppen szintén unottan egy mesterséges napfényben süttetik a hasukat, fél szemmel figyelve a szeretteik köszöntését; a napi feladataikat úgy hajtják végre, mintha legalább ők lennének robotok, nem pedig a szigorú, vörös szemmel figyelő gépezet. HAL azért is érdekes, mert az első eszköz, ami túlmutat használóján: míg az emberek HAL-t gondolják eszköznek, addig HAL maga eszköznek gondolja az embereket, többükét meg is öli. Ebben a formájában ráadásul HAL halhatatlan: ha a fizikai egységét cserélnék is, a memóriaegységei miatt az emlékei és azok a dolgok, amiket kifejlesztett az évek során megmaradnának, így voltaképpen HAL képes lenne a reinkarnációra.

Az utolsó jelenet

Űrodüsszeia 2001 - utolsó jelenet és a monolit

Ezzel volt a legtöbb bajom, most sem vagyok benne egészen biztos, hogy értem, miről akart szólni, de én valahogy úgy értelmezem, hogy az embernek a kőtáblával való utolsó érintkezésekor sikerül túllépni múlandó státuszán: amint meghal, újjászületik valami újszerű lényként, ami viszont összességében, egészében tekint az egész világra, és egy új emberi faj legelső példánya. Az utolsó jelenetben az apróságok nagyon erősek: az eltörő pohárról is az jutott eszembe, hogy habár a pohár (amely a testet jelképezi) ugyan darabjaira tört, de a benne lévő ital nem veszett el.


Legtöbbször rühellem ha filmeket vagy színházi előadásokat valaki ennyire megpróbál elemezni, mint ahogy én tettem végtelen soron át, de ha van olyan darab, ami nagyon igényli ezt, és amiről nagyon sokat lehet és jó is beszélgetni, az a 2001: Űrodüsszeia. Nem sok hatvanas évekbeli filmet láttam, de azok alapján ez nagyon messze van az akkori iránytól. El sem tudom képzelni milyen érzés lehetett ezt a 1968-ban látni. Azért is nehéz értékelni, mert a huszonéves generáció valószínűleg úgy ül le ez elé a film elé, hogy már rongyosra nézte az összes olyan sci-fit (videókazettán!), amelynek ugyan köze sincs ehhez, mégis a jelenetek apróságaiban rá lehet ismerni.

Kicsit hiányoltam, hogy a történet során egyáltalán nem kapunk semmilyen konkrétumot. Vannak apróságok és nem a szájbarágós magyarázkodásra gondolok, de nem minden egyértelmű. Kubrick azt mondta: a film szándékosan mellőz minden kifejtést. Szeretné ténylegesen a nézőkre bízni ezt az élményt. A saját értelmezésemben az Űrodüsszeiára a sci-fi filmek nagy, furcsa monolitja: valószínűleg rengeteg embert érintett meg olyan formában, hogy emiatt akart filmet készíteni és emiatt tudott egy fantasztikus és később nagyon sikeres univerzumot felépíteni. Űrhajókkal, asztronautákkal, mesterséges intelligenciával, dimenziók közötti utazással és a technológiával való viszonyunkra vonatkozó kínzó kérdésekkel.

Egy biztos: érdemes megnézni és érdemes sokat gondolkodni, sokat beszélgetni erről a filmről. Kicsit mintha az a sok-sok LSD-s szín-hang kavalkád is ezt a célt szolgálná, hogy kicsit kikapcsoljon az agyunk, és gondolkodjunk azon a kevés, de tartalmas dolgon, amit láttunk.

Eredeti cím: 2001: A Space Odyssey
Műfaj: sci-fi
Időtartam: 160 perc
Megjelenés éve: 1968
Főszereplők: Keir Dullea, Gary Lockwood, William Sylvester, Douglas Rain