Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

Minden évben igyekszem végignézni az Oscar legjobb film jelöléseket, de ez ezt leszámítva is listán volt. Valaki megkérdezte tőlem, hogy pontosan milyen film is a Birdman, és miközben rájöttem, hogy nem igazán tudom kategóriába sorolni, arra is rájöttem, hogy pontosan az ilyen, filmeket szeretem a legjobban. Meg aztán, a január-februári eresztés amúgy is mindig jobban be szokott jönni.

A történet középpontjában egy valaha hatalmas akciófilm-színész áll, aki a Birdman című produkcióban játszotta a fő szuperhőst. Gyakorlatilag mindenki felismeri, ha az utcán sétálgat, de a karrierje mintha megrekedt volna ezen a ponton, keresi a helyét, próbálja megvalósítani álmait, megtalálni saját magát és közben próbál jó kapcsolatot ápolni a családjával. A karrierjét kedvenc regényéből készült Broadway előadás adaptálásával igyekszik új pályára állítani.

Szinte az egész film a színházban játszódik, nagyon ritkán van vágás, majdnem végig olyan érzésem volt, mintha nem is megrendezett filmet néznék, csak történnének az események, a kamera meg néha rohanna valaki után.

A másik dolog, ami azonnal magával ragadott, az a rengeteg apróság, ami nem túl feltűnően minden jelenetben megjelenik. Hogy csak egyet mondjak: amikor az előadás szünetében a nézők kimennek dohányozni a színház elé, és tipikusan azokat a mondatokat lehet kimazsolázni a tömeg morajából, amiket bármelyik színház előtt hallhatsz a szünet alatt dohányzó emberekről. Vagy a burkolt poénok, megjegyzések, amiken néha csak mi röhögtünk a moziban.

Mindezek mellett meg persze rengeteg hangosan nevetős jelenet, pontosan elegendő mennyiségű társadalom- és filmkritika (a képregény-adaptációk szerintem minden jelenetben kaptak egy szúrást) és Michael Keaton közel tökéletesen játszik Edward Nortonnal. Külön pluszpont Zach Galifianakis-nek, az utóbbi időben nálam ez volt a legjobb alakítása.