Most mondja bárki, hogy hazaáruló vagyok, de milyen szörnyű egy himnuszunk van! Szomorú, kedvtelen, semmi élet benne, holott a legtöbb ország himnusza – számomra legalábbis – bátorító, erőt és magabiztosságot sugárzó, egy erő, amit ha meghall az adott ország gyermeke, akkor valami megmozdul a szívében, hogy igen, ez az erő dala.
Olvastam, hogy sokan nem értik, miért nem a Szózat lett az ország himnusza, hiszen az sokkal pozitívabb hangulatú, mint a Himnusz. Persze, én tisztelem a Himnuszt; ha szól azonnal fölállok, a legjobb barátom ballagásán nem szégyelltem énekelni, mikor az igazgatónő azt mondta, hogy: Kérem álljunk föl, és közösen énekeljük el a Himnuszt!
, pedig sokan nem akarták, vagy nem tudták, esetleg szégyellték, vagy az is lehet, hogy mindhárom. A mi iskolánkban például az is előfordult, hogy egy tahó karbatett kézzel ücsörgött a Himnusz alatt, amire azért kifejezetten harapni tudok, pláne egy március 15-ei emlékműsoron.
