Sétálgatott egy fiatal srác aktatáskával a Stadionok metrómegállóban, lent az egyik vágányon, a két sín között. (Ott ugye összesen négy vágány van.) Akartam is neki szólni, hégy te állat, elcsap a metró. Aztán eltűnt az alagútban, a metró meg jött. Nem kürtölt, nem villogott a fényszórókkal, pusztán fékezett, de azt láthatóan és hallhatóan nem gyengén tette, de már késő volt. Lehetett hallani a hátborzongató csattanást. Egy pár másodpercig – mely egyébként nekem óráknak tűnt – szinte hallani lehetett az emberek rémülettel vegyes döbbenetét: elütött egy embert a kettes metró, déli tíz óra után néhány perccel. Aztán a vezető kinyitotta az ajtókat, bemondta a hangosba, megkér mindenkit, hogy bámészkodást és pánikot mellőzve hagyják el az aluljárót, úton van a segítség. A tömeg kiment, én is. A mentők néhány percen belül meg is érkeztek, én meg magam sem tudom miért, követtem őket. Nem szóltak. Időközben már áramtalanították a peront, kialuldt az ennek ellenkezőjét jelző kék kijelző az alagút bejáratánál, a tükör felett. A mentősök lementek; persze sokat nem tudtak már csinálni, ami megmaradt szerencsétlen bolondból, azt különféle dobozokba kanalazták
össze. A metróvezetőt kicsit megrázta a dolog, kapott is nyugtatót. Rossz érzés volt, hogy ha talán szólok neki, akkor kimászik, és ez nem történik meg.
Eztán jött egy Wartburg, a vágányon, bene cigányokkal. Kiszálltak, bezárták az autót, aztán kimentek az aluljáróból. Itt már azért kezdett gyanús lenni a dolog.
Én pedig felébredtem, fél tizenegy volt, és az ágyamban feküdtem. Érdekes álom volt mindenesetre, »nesze neked álmoskönyv«
