Erről, vagyis a fesztivál legnagyobb csalódásáról külön is akartam írni. Kár lenne tagadni: vasárnap este néhány híján Magyarország összes rajongója várta a kétezres évek közepén útnak indult angol bandát. Sőt, páran még a határon túlról is. Nem volt akkora tömeg, mint tavaly az Example alatt, de most is ömlöttek az emberek. A VOLT annyira érezte a potenciált, hogy külön jegyet árultak a záróbulit is jelentő koncertre és elnézve, hogy 167 darab után nem számoltuk tovább, mennyi emberen van Arctic Monkeys-os póló, a dolog nem volt hülyeség.

Az egész nap eufóriában telt, bár a hét elejétől végig volt egy érzésem, hogy a turné utolsó állomása vagyunk, jönnek, lenyomják a 12 számot aztán elhúznak a viharba. Végül elmászott a színpadról a tűző nap ellenére egyébként fantasztikus bulit csináló, 16 évesekből álló The Strypes, idézve azt a hangulatot, amit régen az Arctic is csinált egy koncerten, majd tíz perc késéssel végre beindult a Do I Wanna Know? c. nagysikerű. A legvégén az R U Mine? című számot legalább sikerült úgy előadni, hogy legyen egy kis buli, amit a koncert közepén a kötelező lassúval sikerült megölni, de az are you mine, motherfuckers beszólást nem nézem jó szemmel egy olyan frontembertől, akiből az alázat, a közönség szeretete vagy bármi hasonlónak még csak szikrája sincs. (Pedig a Hurts is a szigetországból jött, ők is megjárták Amerikát, és lásd, mégis imádják a közönséget, és csinálnak bulit.)

A harmadik számnál Alex Felfuvalkodott Turner még egy thank you-t is kidobott, illetve színtisztán emlékszem, hogy egyszer volt egy VOLT FESTIVAL! bekiáltása is.

Ezt leszámítva pedig az indexes és a HVG-s kritikával értek egyet: egy fáradt, a népszerűséget kezelni nem tudó, fűtől és alkoholtól szédelgő ál-rocksztárt és egy igazából beleszarós, kötelezősen eljátszogatós zenekart láthattunk. Turner úgy-ahogy elgitározta és elénekelte a számokat, néha kinézett a közönségre, hogy bezsebeljen egy kis tapsot meg sikongatást, viszont voltaképpen a kontakt hibás kábeleivel és a sürgetéssel küzdő Lovasiék is nagyobb bulit csináltak eggyel odébb egy poros sátorban. Nem volt táncoltatás, nem volt énekeltetés, nem volt meghajlás – nem volt itten semmi.

Arctic Monkeys, VOLT fesztivál, Alex Turner

Pedig ha egy nagyon picit odateszik magukat, akkor a VOLT legnagyobb bulija is lehetett volna. Példát vehettek volna az előttük játszó The Strypes-ról: néhány éve ők is ilyenek voltak, néhány éve őket se ismerte senki, aztán most meg maradt a gőg. És akkor arról még nem is beszélve, hogy a fotós árokba nagyjából senkit nem engedtek be fényképezni; a szervezők mindenkivel aláírattak egy a fesztivál logójával ellátott táblácskát, de ők nem akarták; nem adtak interjút és lényegében az egész egy Jared Letoi magasságba süllyedt.

Mindegy, az AM ettől függetlenül egy jó album, a backstage-ben mókás volt megtapizni a hangszereket, Alex Turner jó zenész az Arctic Monkeys meg egy jó banda; az amerikaiak viszont nagyot fognak csalódni ebben az ál-flegmaságtól bűzlő, közepes minőségű buliban, ahol a hangulatot főként az album iránti szeretet tartja majd.