Negyven

Addigra meg már különben is 3D-s TV lesz.

szerintem öregkorára az emberben a halálfélelem megszűnik, legalábbis én úgy képzelem el magam, mint egy sokat tapasztalt ember, aki el tudja fogadni a saját elmúlását, egyrészt, másrészt a mindennapok alakulása annyira mellékes, ez a tipikusan “majd csak lesz valahogy”.

ha lesz net, akkor nem hiszem, hogy mi abbahagynánk, mi már ebbe születtünk bele. a legújabb állatságokat nem fogjuk

Ne a jővőbe révedj, mert lemaradsz a jelenről! 😛

Elmúlás van, rokonok, barátok mennek el, de jó esetben van sok új jövevény, unokák révén, ami viszont jó. Meg van az időskornak is a maga romantikája.

Negyven év múlva nem fogok már holnap szigorlatozni. Ez egy erős pluszpont a jövőnek.

én sem tudom, milyen leszek negyven év múlva, de néha várom. úgy érzem, hogy akkor már teljesen békében leszek önmagammal és a világgal…
meg szeretnék karosszékben ülve (nem brazil szappanoperákat hanem) naplementéket nézni. :$ előtte elolvasni ezt-azt az interneten. kicsit nehéz elképzelnem, mert a nagyszüleimet és a körülöttem élő idősebbeket nem igazán láttam internetezni, de nekem ez már mindennapi.

nem merek a -közel sem olyan- távoli jövőbe tekinteni, nézve a korosztályod/korosztályunk döntő többségét. az elemi korcsság, torzság látványától felfordul a gyomrom (mondom én ezt twinpiss névvel. :)) ), az ego istenítése, dicsőítése minden szinten olyan fényesen pulzál, mint az esthajnalcsillag, sem felhő, sem árnyék nem takarhatja el. attól tartok, hogy a mostani aggresszorok (sic!) eltörpülnek majd a jövőbeniektől.
nincs harc, nincs cél, nincs fájdalom. a háború, háborúk végeztével (hidegháborút is besorolhatjuk ide) az indulat bennreked az emberekben, nem élik meg a harcot teljes valójukban, eltespednek, ellustulnak, eltunyulnak, elhízott szarháziként verik farkukat, s derékig tocsogva léjükben unatkoznak. ha pedig már az indulat nem bírja tovább, vulkánként robban ki, s az emberek keresnek maguknak egy ellenséget, ellenségképet, felvonulnak, harcolnak ellene, holott lehet, háborús helyzetben összefognának. másik dolog, internet: legtöbb ember már olyan szinten ragaszkodik hozzá, hogy ha véletlen elnyisszantják a köldökzsinórt, akár csak pár órára, magatehetetlen csecsemőként kaparja véresre az asztfaltot, vért hányva. ezt orvosolni hogy lehet? nem tudom…
és hogy lesz-e olyan szintű bajtársiasság, lesznek-e olyan segítőkész emberek, mint rég voltak? nem hinném. gyakran látok embereket, kik rosszul vannak, s sokan, szemlesütve mennek tovább, nehogy plusz felelősséget kelljen vállalni egy idegenért, meg úgy is részeg, hajléktalan, gondolják. egyre jobban kezd elhalványulni a felelősség, kötelesség csillaga, a segítséget elvárják, nyüszítenek érte, de ha puffadt zsírjukból kellene lemetszeni -akár bajba jutott ismerőseiknek-, már nem teszik. az nem az ő dolguk. kérjen mást. hagyjon békén. szánalmas alak.
személy szerint tehát nem látom a dolgok jóra fordulását cirka negyven év múlva. remélem hatalmasat tévedek. én lennék a legboldogabb.
szép napot!

Szólok majd a fiamnak, gyere, mutatok valamit. Azzal odamegyek a garázshoz, amit már húsz éve nem nyitottam ki. Előveszek egy rozsdás kulcsot, a zár kattan, benyitunk. Bent egy porlepte, világosbarna lepel lep el valami furcsa alakú tárgyat. Óvatosan felgöngyölítem, és mi van mögötte? Na mi? Egy 240 lóerős Honda S2000.

– Tudod fiam, amikor én voltam gyerek, anyádék korosztálya mellett ezekre vertem. Mész vele egy kört?

Azzal előveszek egy kannát, amiben megőriztem az utókornak 60 liter benyát, beletöltöm a gépbe, és újra felbőg a motor.

Wraammmm. Wrammmmm. WRAAAMMMM.

Aztán mindezt beírom kommentbe mefiblog 17.0-ba.

WING :’DDDDDDDDDDDDDD