Motsok

Mondjuk büszkeség-napi »melegfelvonulás« ide vagy oda, nem tudom mit várunk, vagy mit merünk remélni egy olyan országban, ahol a buszon egy srác röhögve mondja, hogy majd visz be pókerkártyát az iskolába, mert mi a faszt lehetne ott csinálni. Vagy ahol felszáll egy – természetesen nem kisebbségi állampolgár – a villamosra, cigivel a kezében és vígan szívja miközben hamuz a jármű padlójára, majd megérkezik a haverja is, szotyizva persze, és arról beszélnek hogy fel kellene akasztani a sógort, mert nem adta oda a BMW-t a hétvégére. És ez csak egy dolog a sok-sok más közül. Például írhattam volna azt is, hogy mit várjunk egy olyan országban, ahol a bevételednek legalább a felét oda kell adnod ismeretlen kezekbe, adó címén, de persze viszont semmit nem látsz belőle. Csak fost, tengernyi, óceánnyi fosrengeteget. Az egész gyönyörű kis kábetűs medencék úszik ebben a gusztusos kiválasztási salakanyagban.

El vagyok keseredve, őszintén el vagyok keseredve. Nem tudom, hogy mit reméljek. Nem tudom, hogy miben higgyek.

Én nem is igazán tudom, hogy mit írjak ezek után.