Stephen King – 11/22/63

Végre kiszabadultam a Trónok harca regényeinek szorításából (erről majd talán egy másik bejegyzésben), és rögtön le is kaptam a polcról a Tigitől karácsonyra kapott 11/22/63-at. Időutazás, konteók, Kennedy-gyilkosság, 60-as évek Amerikája és Stephen King szokásos, “letehetetlen” történetvezetése. Igyekszem szpojlerektől mentesen leírni a véleményemet.

A 11/22/63 nem csak azért tetszett nagyon, mert időutazás az egyik fő téma, hanem mert sikerült azt egy nagyon elgondolkodtató csavarral turbózni. Nincs 88 mérföld óránként, nincsen kézitáska csak egy hamburgerező hátsó helyisége, ahol ha végigsétál az ember, egyszersmind 1958-ban egy megadott időpontban találja magát. A csavar pedig egyszerű: csinálhatunk bármit, a jövőt meg fogja változtatni. Azonban ha újra belépünk és visszaugrunk 1958-ba, az előző utazásunk semmissé válik: a könyvben csak “reset”-nek hívják a jelenséget. Szóval ha valamit elrontunk, elég visszamenni és újra kijönni, hogy minden alaphelyzetbe álljon. Mindeközben, 2011-ben, amikor a történet játszódik, akármennyi időt is tölt az utazó a “nyúlbarlangban”, a jelenben pontosan kettő percet halad előre az idő.

A történet főhőse Jake, akit a hamburgerező tüdőrák miatt haldokló tulajdonosa keres meg. Elvált, tisztességes tanárember, nem igazán köti semmi 2011-be, és Al azt a feladatot bízza rá, hogy akadályozza meg az 1963. november 22-én történt Kennedy-gyilkosságot. Teóriája szerint ezzel megmentheti Martin Luther King életét, megakadályozhatja a faji zavargásokat és még Vietnám is elkerülhető lenne.

Persze Jake rémesen szkeptikus az elején, de aztán egy próbautazás után egyre jobban hisz az ügyben. Azonban egy dologgal nehéz tervezni: a múlt csökönyös és ha nem vigyázol, kitépi a torkodat. Ugyanis – és erre sok-sok példát látunk – a múlt nem szereti, ha megváltoztatják, és a minél nagyonb a változás, a múlt fogaskerekei annál aggresszívebben támadják az utazót: és itt aztán mindenféle Kingtől elvárható paranormális eseményt ide lehet képzelni.

Egy tucatnyi dologról írhatnék, ami tetszett, de megpróbáltam a legfontosabb miérteket kiemelni.

• Mert letehetetlen: tényleg az. Nagyjából 1200 oldal két kötetre bontva, szerintem öt vagy hat nap alatt olvastam el, és ez az a fajta könyv, amit a buszmegálló és az iroda között, a szakadó esőben sétálva is darálsz tovább.
• Mert utalások vannak benne más King-regényekre: a poént ennél jobban nem lövöm le, talán összesen tíz könyvet olvastam Stephen Kingtől, de mégis mosolyogva olvastam az ezekre kacsintgató néhány oldalt.
• Mert bár nem látszik, de végül megjelenik a szerelem: szeretem a jó romantikus történeteket, és nem szeretem az unalmas kliséket. King minden jól működő elemet elővett, és minden elnagyolt-eltúlzott-elgiccsesült közhelyet kihagyott ezekből a fejezetekből.
• Mert rémesen hű az eredeti történethez: az író a végén összefoglalja pár mondatban az olvasottakat, és le is írja, hogy kétméter magas irodalmat gyűjtött össze a témában, amivel 1974 óta foglalkozik. És tényleg: amennyire lehet hinni a cikkeknek, dokumentumfilmeknek és más könyveknek, a konkrét események valóban elég pontos leírását olvashatjuk.

Egy szó mint száz: bátran ajánlom a regényt; főként azoknak, akik szeretik Kinget, szeretik az időutazást vagy esetleg szeretik mindkettőt.

Végignéztük a könyvből készült minisorozatot is, annak az élményeit majd egy másik bejegyzésben foglalom össze. (Annyit segítek, nem tetszett annyira, mint a könyv, amit egyébként a sorozat megnézése után olvastam el.)