Lécci, ne kérj tőlem pénzt, nekem sincs

Csupán »pár hónapja autózom«, ha nem is mindennapos szinten, de a hétvégi vagy más időközi nagyobb bevásárlások helyszínét számomra logikusan mindig így közelítjük meg.

Nagyon sok szempontból ez egy előnyös dolog. Egyrészt az ember kevesebbet jár vásárolni: közösségi közlekedéssel jellemzően pár napra vásároltunk, míg most egy-két hétre tárazunk be magunknak, a macskáknak és a halaknak élelmiszert, tisztálkodási, takarítási és egyéb cikkeket.

Másrészről vannak hátrányai, nehézségei, nem várt jelenségei is. Azt például egyetlen kezdő autós cikkben nem fogják leírni, hogy ha közösségi közlekedéssel jártál eddig vásárolni, de most autózol, akkor számolj vele, hogy többet fogsz költeni, mert megszűnik egy eddig komoly visszahúzó erő, nevesítve a vásárolt áruk hazacipelése buszon, metrón, villamoson és sétaúton át. (IKEA-ba még nem mertem autóval bemenni.)

Vagy például ott vannak a hajléktalanok, illetve általában azok a személyek, akik odajönnek hozzád egy kéréssel. Biztos ismered a sztorit: Főnököm egy százast, kajára, borra; csak egy szál cigit, mer’ vonatra kell; nehogymár neked olyan jól megy és nem adsz; milyen jó lehet neked az élet; csak egy percre állj meg, tényleg nem vagyok csöves, csak segítsél már nekem légyszíves, elmondom mi van velem, tényleg csak egy pert; én nem szoktam kéregetni én tényleg nem olyan vagyok; éhesek a gyerekek, adj már egy cigit; lécci, hadd vegyek már egyet a csokiból, te úgyis vagy hármat vettél, hát minek neked annyi. És még sorolhatnám.

Azt sem mondják el sokan, hogy ne számíts arra, hogy mivel már nem közlekedsz metrón és aluljárókban, búcsút inthetsz ezeknek a beszélgetés-foszlányoknak. Ó, nem! Most jön csak a java, mert már nem csak gyalogosan, hanem az autóban ülve is megtapasztalhatod milyen, amikor valaki bekopog egy kis apróért, vagy le akarja mosni a szélvédődet, vagy virágot árul. Vagy csak pénzt kér tőled, mert hát látja, hogy most vettél két hétre elegendő kaját, így neked abból biztos van. Mármint a pénzből.

Számomra ez egy borzalmasan nehéz téma, mert mindamellett, hogy tényleg nagyon komolyan együtt tudok érezni emberekkel, amíg én azon agyalok, hogy hála a nemrégiben vásárolt autónak, már kétszer annyi tejet is haza tudok vinni, és nem kell leszaladnom a közértbe, ha elfogy, addig nekik úgy néz ki az életük, hogy a Ferenciek terén a metróaluljáróban alszanak, és ha csak naponta egy ezrest összeszednek, már nem halnak éhen.

Azt gondolom, még a példák többségének ellenére is, hogy bárkit sodorhat szar helyzetbe az élet, ami szülhet nem várt eseményeket, például azt, hogy utcára kerül, és ezzel a gondolatmenettel könnyen saját magamat is bele tudom helyezni a képbe, mégha valójában tudom, értem és átlátom, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű, és sokszor azért nem így működik.

Tényleg sajnálom ezeket az embereket, és nem kevés alkalommal érzem rosszul magam, hogy az én életem és az én életem problémái mérföldekkel, dimenziókkal, fényévekkel és további nehezen mérhető távolsági mértékegységek magas számokkal kifejezett egységeire állnak az ő problémáiktól. És azt is tudom, hogy az én “problémáim” túlnyomórészt a Maslow-piramis legmagasabb, míg az ő problémáik összessége ugyanezen piramis legalacsonyabb fokában foglalnak helyet.

Mindezektől függetlenül a probléma mindig az ember sajátja, mindig a saját aktuális problémánk a legnagyobb és legnehezebbnek tűnő gond, így a hasonlítást nem feltétlen tartom szerencsésnek ebben a helyzetben.

És valóban, lehet, hogy nekem nem azok a kérdések vannak a fejemben, hogy mit fogok ma enni, hol fogok ma aludni vagy mi lesz velem holnap, de ettől függetlenül az én fejemben is járnak kérdések, nekem is vannak problémáim és nekem is vannak költségeim. Nem is kevés, mert igen, ez egy nyomorultul drága világ, és súlyos tízezrekbe kerül az, hogy valahol lakhat az ember, hogy azon a helyen télen mondjuk nincsen hideg és este van lehetőség felkapcsolni a lámpát.

Nem panaszkodni szeretnék, pláne nem összehasonlítani a probélmáimat egy hajléktalan problémáival, de amikor egy ötvenméteres távolságon hárman jönnek hozzám oda kérdésekkel, meg még kétszer az áruház parkolójában, akkor tényleg nem tudom, hol tudnék én segíteni ebben.

Sokan gond nélkül továbbsétálnak, én csak továbbsétálok és udvariasan nemet mondok.

Azért mondok nemet, mert nem tudok segíteni. Adhatok minden kéregetőnek kétszáz forintot, hiszen ez tényleg nem sok pénz, nekem nem hiányzik annyira, mint amennyire sokat jelent számára, de számításaim szerint ha mindig megállnék segíteni, havonta nagyjából húsz-harmincezer forintot költenék el.

Hogy sajnálom ezt a pénzt mástól? Nem. Hogy látom-e értelmét odaadni? Szintén nem.

Egyrészt mert szerencsére jó körülmények között élek, de annyira nem élek jó körülmények között, hogy nekem ne lenne szükségem arra a pénzre. És mert nem látom azt, hogy ez az összeg, ami azért a saját büdzsémben nem számít aprópénznek, megoldaná valakinek a problémáját.

Nem akarom magamat álszent módon abba a helyzetbe képzelni, hogy ha havi kétmillió nettó forintot keresnék, akkor biztos egy jelentős részét jótékony célokra fordítanám, mert nem keresek havi kétmillió forintot, ennek a töredékét keresem, így abból az összegből jelentősen korlátozottabbak a lehetőségeim.

De abban biztos vagyok, hogy ha a Ferenciek terén nem állítana meg minden reggel ugyanaz a négy-öt ember, ha a parkolóban nem jönne oda mindig ugyanaz a két-három ember és így tovább a többi gyakran látogatott helyszínnel, akkor szívesebben nyújtanék oda párszáz forintot. Nem szeretném viszont abban a helyzetben találni magam, hogy egy olyan problémában, ami nekem amúgy is elég terhelő, és nem tudok mellette csukott szemmel elmenni, még nekem kelljen eldöntenem, hogy kivel leszek jó és kivel nem.

Túl sokszor jönnek az ismert kérdések, és egyre kevésbé hallom meg őket, mert sokszor úgy érzem, mindegyiket hallottam már, és tudom, hogy a végén cigaretta vagy pénz fog szerepelni. Így kérlek ne kérj tőlem pénzt, mert nem vagyok abban a helyzetben, hogy mindenkinek adhassak, annyi ugyanis nekem sincs, és nem érzem úgy, hogy nekem kellene igazságot, békét és jólétet teremtenem mindenkinek, akik számára ezek a vitális dolgok nem elérhetők. Azt pedig semmiképpen nem szeretném, hogy nekem kelljen meghatároznom, ki lehet az, akivel jó leszek és ki az, aki mellett elsétálok.

Kicsit már azért is szörnyen érzem magam, hogy ezt a bejegyzést megírtam; biztosan úgy hangzik, mintha ülnék a mahagóni könyvtárszobámban az antik bútorok között egy kézzel készített selyemköntösben, 1929-es bort kortyolgatva a pattogó kandallótűz mellett, és az engem ért “borzalmas” “traumákról” hisztiznék, de ezek a gondolatok már nagyon régóta foglalkoztatnak és nagyon sok hasonló élményem volt az elmúlt napokban, és ezek a gondolatok kikívánkoztak belőlem.