2024-ben kirobbant a mentelmi ügy. Tudtuk, csak nem sejtettük, hogy mire képes ez a rendszer. Egész nap néztem a híreket, hogy mikor mond le Novák. Este a rendkívüli beszéd témája már nem volt kérdéses. Aztán napokkal később láttam egy Facebook-kommentet valami NER-es, jól belőtt hajú csávótól a nők szoknyájáról. Aztán a Partizán interjú. Aztán az országjárás. Szkeptikus voltam. Bizalmatlan voltam. (Ma is az vagyok.) De már akkor tudtam: ez volt az első repedés. Mint egy kavics okozta felverődés a szélvédőn. Nem tudod, mikor fogja magával rántani az egész felületet, de csak nagyon rövid idő kérdése. Ez a rövid idő tegnap ért véget.

Tegnap korán reggel már Fonyódról autóztam Budapestre. Fontos dolgom volt: egyrészt örökbe adtunk egy macskát, én vittem az új gazdájához. Másrészt élnem kellett a négyévente egyszer elérhető demokratikus jogommal. Útközben elgurultam az alsó rakparton az Országház, majd az Árpád hídhoz érve a Rendőrpalota mellett.

Akkor nem tulajdonítottam ennek jelentőséget: habár budapestiként az Országház építészetileg és történelmileg is fontos számomra, az egyik kedvenc épületem, de az elmúlt évek helyzetéből adódóan mégsem tudok jó érzéssel ránézni.

Este nyolc körül úton voltunk a széna téri kocsmába, ahol egy választási eredményváró baráti összejövetelt terveztünk megülni és -állni. De előtte még kinéztünk a Kossuth téren megrendezett „Több Technót a Parlamentbe“ rendevényre is. Itt mindenfelé huszonéves fiatalok buliztak, színes fények villogtak a ház falain, hangosan szót a zene, de az én figyelmemet mégis az elképesztően felszabadult hangulat ragadta meg. Az a könnyedség és felszabadultság az emberek arcán, amit eddig jellemzően csak külföldi nagyvárásokban tapasztaltam, vagy talán a Sziget fesztiválon.

A sűrűjében

Amikor megérkeztünk a krimóba, még meg sem kaptam az alkoholmentes sörömet, de már túl voltunk Orbán beszédén, amiben elismerte a vereséget. Négy perc. Ennyi kellett, hogy lezárjuk az elmúlt 16 évet. Kiértem a piákkal a többiekhez az akkor még csendes utcára, és mindenki jót nevetett, mert senki nem hitte el, amikor mondtam, hogy „vége van kicsi, Orbán most gratulált Magyarnak“. Sok ideje azonban nem maradt a többieknek a tanakodására, hogy vajon trollkodok-e: egy perc sem kellett hozzá, már dudáltak az autók, megjelentek a trikolor zászlók, fiatalok sírtak, énekeltek, és persze mindenki kiabálta, hogy vége van, kicsi!

Egy jó tanács tőlem neked, kedves olvasó: ha a történelem a szemed előtt zajlik, és van lehetőséged, engedi az egészséged stb., akkor érdemes ott lenned. A sűrűjében.

Egy darabig ott voltunk a kocsmában, de ez a satnya 4 perc, ami lezárta az elmúlt 16 évet, annyira kiábrándítóan hatott ránk, hogy egyértelmű volt: muszáj kinézünk a Batthyány térre, ahol 16 év után egy új megválasztott miniszterelnök mond majd beszédet. Nem mindennapi esemény.

A fiatalok győzelme

De van egy másik fontos gondolatom is. Ha megnézed, mit tanulhattunk a történelemórákon, akkor te is láthatod, hogy mindig a művészekre és a fiatalokra kell figyelni, mert a jó ügyekért tömeges szinten mindig ők álltak ki leginkább. A Rendszerbontó koncertet otthonról néztem. A zenészek jelentős részét ismerem, sőt szeretem is, de itt is csak a tömegre figyeltem. A Gen Z használtruha rajongása miatt simán úgy láthattad, mintha a 80-as évek végén készült volna a felvétel, mielőtt leomlott a fal. A fiatalokból és a művészekből áradó energiája olyannyira átitatta a Hősök terét, hogy azt még 150 km távolságból, a fonyódi kanapémon ücsörögve, a tévé képernyőjén át is éreztem.

Nem vagyok öreg. Közeledek a negyvenhez, így mostanában megfigyeltem magamon, hogy sokat foglalkoztat úgy általában az a folyamat, ahogyan idősebbek, érettebbek, tapasztaltabbak, világlátottabbak leszünk. Tanulok, figyelek, reflektálok. Még mindig fiatalnak érzem magam, és ha ma kérdezel meg, akkor azt fogom válaszolni, hogy ez főként azért van, mert úgy érzem, nem árultam el a fiatalságomat. Igen, sok szempontból változott a véleményem és a világképem, sokszor talán a jobb irányba, sok régi dologra gondolok ma már kicsit szégyenérzettel, de ez is kellett ahhoz, hogy ma ott legyek, ahol vagyok. És javarészt azt gondolom, hogy nagyon máshogy nem nézem a világot, mint mondjuk 20 éve.

Négy óra sétálás, ácsorgás és azután, hogy elénekeltük a Szózatot meg a We are the Championst, leültem megpihenni a téren egy padra. Körülnéztem, és ismét azt láttam, hogy mindenfelé fiatalok vannak. Huszonévesek. Boldogok. Felszabadultak. Lelkesek. Övüké a világ. És szabadok. Ma tényleg az övüké a világ.

A tömeg, a pirotechnika, a zaj és minden egyéb mellett egyszer sem éreztem, hogy ne lennék biztonságban. Figyeltünk egymásra. Segítettünk egy srácnak, aki rosszul lett. Őt másnap láttuk egy TikTok videóban a rendőrökkel szelfizni egy rendőrmotoron. Amennyire lehetett, vigyáztunk hogy senki se törje ki a nyakát. Ha véletlen összekoccantunk, elnézést kértünk, és persze mondtuk, hogy vége van, kicsi. Egy rossz szót sem hallottam.

Ültem azon a téren, amit Magyarország első alkotmányos miniszterelnökéről neveztek el. Ültem a padon, a stratégiailag tökéletesen elhelyezett színpadtól kicsit távolabb, aminek tökéletes hátterét a díszkivilágított Országház adta.

Ültem a trikolor zászlók, a fáklyák és a boldog emberek között, miközben azt gondoltam: hiába vagyok csak kétszer olyan idős, mint ők, ez igazán már nem is az én győzelmem. Ez a fiatalok győzelme.

Az öröm és az élmény abszolút az enyém is volt, ne érts félre, kapzsin, mohón vettem ki belőle a részem. De az én örömöm azon a padon ülve inkább a fiatalok győzelmének öröméből jött, az ragadt rám, azt szívtam magamba a friss tavaszi levegővel.

A legnagyobb árulás

Mert pontosan tudom, hogy mit éreznek. Amióta szavazhatok, és így a felnőtt korom jelentős részét és az elmúlt két évtizedet a mostani politikai rendszerben töltöttem. És ne érts félre, ebbe a rendszerbe én az előző gárdákat is beleértem. Régen sem féltem kimondani, most sem fogom véka alá rejteni, hogy Gyurcsány vagy Orbán, nekem egyre megy.

Azonban Orbánban talán leginkább azért csalódtam, annak ellenére, hogy sosem voltam Fidesz-szavazó, mert azt éreztem, amikor a 89-es beszéd a történelemórán még talán középiskolás koromban láttam, hogy ha nem egyéves lettem volna, én is biztosan követtem volna. De Orbán az elmúlt két évtizedben mindent elárult, amiben régen hitt.

Nem csak azokat az embereket, akik akkor és ott hittek benne, és aztán sok évig, sokan máig hisznek benne. Nem csak az embereket, akik meghaltak a COVID alatt. Nem csak a nagymamákat, akik a háborús riogatás miatt rettegnek. Nem a mélyszegénységben, kilátástalanságban élő embereket a különböző zsákfalvakban és kevésbé jó hírnevű vármegyékben, akiket arra használt, hogy őket nyomorban tartva irányítsa a mi életünket a belpesti buborékokban. Nem csak azokat a gyerekeket és fiatalokat, akik nagyon meglepődnének a reptéren látható családbarát plakátokon, mert pont az a rendszer használta ki őket, amiket a védelmükre hoztak létre. Nem csak a katonákat vagy a rendőröket. A lista végtelen, és őszintén: egy ideális rendszerben ezek közül egy is elég lenne ahhoz, hogy a regnáló hatalom eltűnjön, emberek börtönbe kerüljenek. De ha ez nem, akkor az ország gazdasági teljesítménye is elég kellene legyen az elmúlt 5-6 évben. (Ha engem kérdezel, az utolsó szög tényleg az volt, amikor bemegy az ember egy német diszkont áruházba, és meglátja, hogy hatszáz-kibaszott-forint egy kígyóuborka, de rögtön kettőt vesz, mert jövő héten már hétszáz lesz. Ez még a belpesti informatikus agyát is felbosszantja, hát még az európai átlagtól egyre távolabb kerülő átlag és átlagnál alacsonyabb keresetből élőket. Na de, ne politizáljunk, ugye!)

Nekem a legnagyobb árulás mégis az, hogy Orbán akkor a saját fiatalságát árulta el. Ennek az árulásnak lett az eredménye az a karakter, akit az elmúlt években láthattunk. Nem minősítem, és téged sem minősítelek, ha rá szavaztál. Teljesen mindegy, hány éves vagy: ha elárulod a saját fiatalságodat, azzal saját magadat árulod el. Nem a hello fellow young kids jelenséggel lesz valaki fiatalos vagy lendületes, hanem attól, ahogyan megérti, milyen változások zajlanak a világban, hogy mire van igénye az embereknek, és legfőképpen (hogy egy kis vállalati bullshit bingót is behozzak) attól, hogy képes growth mindsetben gondolkodni és adaptálódni ezekhez a változásokhoz.

Új fejezet az élő történelemkönyvben

Több kedvenc jelenetem is volt tegnap éjjel a városban. Főként talán az tetszett, hogy sosem láttam ekkora erejű tömeget és ilyen örömöt, felszabadultságot az embereken. Talán a tavaly júniusi pride megközelítette, de ehhez hasonlítva olyan volt, mintha az egy közepesen ismert előzenekara lett volna a világ legismertebb bandájának, akik kicsivel utánuk léptek színpadra. A kettő közti idő pedig pont olyan, mint az a 15-20 perc, amíg elrendezik a színpadot a két fellépő között.

Azt sem fogom sosem elfelejteni, amikor megyünk át a zábrán, egy valaki egy választási plakátot tép le az oszlopról, egy másik épp darabokra tör egyet a földön, mindezt a pirosnál álló rendőrautó előtt, amiben négy rendőr ül. Senki nem félt. Mosolyogva odakiabáltam nekik, hogy „szabadok vagytok“, és őszinte „tudtam, csak nem sejtettem“ meglepetésemre mosolyogva visszaintegettek. A rendőrök! És azóta is azt érzem: eltűnt belőlem az az érzés, hogy lehet-e politikáról és aktuális ügyekről beszélni. Nem kell félnem, hogy valaki mást fog gondolni és ez megbélyegez engem, őt és a kapcsolatunkat. Nem csak azért, mert tudom, és a választási eredményeken is látszódik, hogy többen vagyunk egy véleményen.

Hanem mert az elmúlt hetek számomra legfontosabb üzenete, hogy napi szinten hallom a „nem értünk mindenben egyet, de dolgozni fogunk, hogy megtaláljuk a legjobb megoldást“. A mondat, amiért emberek vagyonokat fizetnek a párterápián vagy a vállalati tanácsadás során. A mondat, amit sosem hallottunk az elmúlt 16 évben, mert csak „velünk“ vagy „ellenünk“ volt. Nincs rajtam Tisza-kitűző. Minden tiszteletem Magyar Péteré, mert rendkívüli munkát rakott le az asztalra az elmúlt két évben, de nincs 100% bizalmam az irányába. (Soha nem is lesz, soha ne is legyen egy politkus felé, az elmúlt 16 év a bizonyítéka, hogy miért.) De abban hiszek, hogy a változás mindig jót tesz. És ha a következő négy évben csak a negyedét megtartja ezeknek az ígéreteknek és állításoknak, már sokkal jobb lesz magyarnak lenni, itthon és a világban egyaránt.

Fél füllel figyeltem egy ideig a sajtótájékoztatóját ma. Tele a terem, külföldi riporterek kérdeznek, DW, BBC, lengyel, osztrák, nem is tudtam követni. Angolul kérdeznek, profin megérti, kér egy pohár vizet, és még profibban: magyarul válaszol. Nem azért, mert ne tudna angolul válaszolni (bézikelli), hanem mert tudja, hogy fáradt. És azt is tudja, hogy az anyanyelvünk fogja megadni neki azt a biztonságos és magabiztos talajt, amin tudja közvetíteni azt az üzenetet, amit szeretne. Ami egyelőre meggyőző. Sokat fejlődött az elmúlt két évben, és mint valaki, aki elég sokat foglalkozik emberek szakmai fejlődősével, ez is egy pozitív pont.

De az is egy csodálatos pillanat volt, amikor több ezer ember torka szakadtából énekelte a Szózatot. Hamisan, krákogva, néha elbizonytalanodva. Mert rég nem csináltunk ilyet. De énekeltük még azt is, hogy a börtön ablakába, soha nem süt be a nap.

Lépésről lépésre

Ahogy sétáltam haza a Margit hídon, aznap már sokadjára pillantottam rá az Országházra. Tényleg véletlenül alakult így, de egész nap kerülgettük egymást. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban az volt a mém, hogy sose látni állványzat nélkül, olyan sokáig újítják fel. Álltam a hídon, néztem ezt a ünnepi módon kivilágított, gyönyörű épületet. Kellemes tavaszi szél borzolta a hajam, ahogy elnéztem a távolban trikolor színekben ünneplő Lánchíd felé. És hosszú évek óta először azt éreztem, hogy ma nem volt ciki magyarnak lennem. Ma nem éreztem magam kellemetlenül attól, ha zászlókat láttam magam körül. Hogy ma tényleg minden magyar egy volt, aki ott volt. Hogy jó érzés volt a Szózatot énekelni. Hogy jó érzés volt a saját hazámban megélni az élő történelmet. Hogy talán sosem voltam igazán büszke arra, hogy magyar vagyok, de akkor, ott a hídon állva, nem csak a szél miatt kellett törölgetnem a könnyeimet.

@mefiblogger Szabadok vagytok! 🇭🇺 #nekedbe ♬ original sound – Mefi

Tegnap nem csak kormányt, rendszert is váltottunk. És ez a rendszer nem fog visszatérni. Egy pillanat alatt olvadt szét, pont úgy, mint egy lidércnyomás, ami után verítékben úszva ébredsz. Fel sem tudod idézni, mi rémített meg (sajnos fel tudjuk), de már szétfoszlott a kezeid között. Huszonéves fiatalok tömegével lóbálják a trikolor zászlót: ez is mutatja, hogy habár a munka java még előttünk van, de az első lépéseket már megtettük.

Beszélgetünk. Ünnepelünk. Kezet nyújtunk azoknak, akik ma nem voltak olyan boldogok, mert ők is a mieink. Figyelünk a fiatalokra és a művészekre.

Szépen elkezdtük visszavenni a nemzeti jelképeinket. Március 15-én a kokárdát, tegnap a trikolor zászlót, a Szózatot és az Országházat. Aztán lépésről-lépésre vissza fogunk venni mindent is, amire eddig ránézni sem tudtunk, mert ez az aljas, képmutató, gonosz rendszer elvette tőlünk.

Szabadok vagytok! 🇭🇺

, , ,