Néha jó, ha hagyom, hogy a képzeletem irányítson

Pirosra váltott a lámpa. Az imént, itt a ház előtt. Egy sportautó elegánsan fékezett, majd megállt. És hangosan hallani lehett az egyik legjobb számot a »Driver – Parallel Lines« játék hetvenes éveiből. Teljesen olyan érzésem volt, mintha a játékban lettem volna; kedvem lett volna lesétálni, úgy, mintha az egész világot én birtokolnám, mint az igazi godplayer, beülni egy autóba, aztán hadd szóljon, át a Lánchídon, maximális sebességgel. Beülni a legdrágább étterembe, megvenni a legdrágább főételt, a legjobb baráti kör társaságában, dupla annyi borravalót adni, mint amenyibe az egész került, aztán kimenni a reptérre, felszállni egy Miamiba tartó repülőre, és folytatni. Egy kellemes koktéllal a kezemben, hawaii-mintás ingben végigsétálni a tengerparton, megbámulni a csinos lányokat, beülni egy kabrióba, és egyszerűen csak élni, nem törődve azzal, hogy mi lesz másnap. A legdrágább hotelben szobát foglalni, kiüríteni a minibárt, délen felkelni, beállni a tükör elé, és szimplán elmosolyodni, hogy igen: ez kell nekem! A lámpa közben zöldre váltott, a sporatutó finom doromboló hang kíséretében tovább állt, a zene pedig elhalkult. Én pedig felébredtem az ablakon beáradó kellemes, de ugyanakkor csípősen hideg levegő hatására.