Közlekedés

Annyi mindenre nem érettek a magyar emberek, egy ilyen dolog a sok közül a közlekedés. Egyirányú utcában van az albérlet, minden második házban ruhanagyker van, jönnek a szállítóautók, egyfolytában nagy a nyüzsgés. Ezzel nincs is probléma, tényleg hozzá lehet szokni, de. Szerencsétlen csajszi állna be a kis kocsijával, hatméteres T betű a hátsó üvegen, piros a lámpa. Véletlenül elrontja a parkolást, rádudál valaki mögüle (érted, haladni nem tud, mert pirosat kapott), mire kapásból még három duda szólal meg. Felhergelik magukat ők is, szerencsétlen csaj is el fogja rontani másodszorra is, mert görcsös, és még én is rohadt ideges vagyok, hogy a dudálást kell hallgatnom. Kinek jó ez?

Másik szituáció, szinte mindig látok ilyet, bárhogyan is közlekedem (autóval, tömegközlekedéssel, kerékpárral avagy gyalog). Kereszteződés, mindkét út egyirányú, gyalogos átkelőhely, aka zebra. Az egyik úton áll a sor, lehetetlen beférkőzni, ráadásul szintén piros a lámpa. Másik úton mennék át a zebrán, erre jól rááll az autójával, hogy még véletlenül se sikerüljék átmennem, mert nekem nem lenne vörös. Ő persze nem tud kihajtani, én nekem meg kell kerülnöm őt, mindenki morcos. Kinek jó ez?

Harmadik példa. Elsőbbségadás. Tipikus szituáció, mindenkivel megesett: megy békésen a zebrán, aztán a zebrára kanyarodó kedves gépkocsivezető dudál, villog, neadjisten kurvaanyázik. Az persze nem releváns, hogy a KRESZ szerint a gyalogosnak van elsőbbsége, mindegy, azért ő nyomja a dudát. Múltkor például nagy-nagy fékhanggal megállt a drága, és integetett nekem, ilyen nagy kedvesen, hogy na gyere, legyen egy jó napod. Én meg visszaintegettem neki, olyan kedvesen, mintha elköszönnék. (Mondjuk lehet BMW-ben ülő nagy kopasz bácsiknak nem kellene integetni, de majd rájövök, ha eltörik az orrom, ugye). Ő neki para, hogy elüt (mert én biztos, hogy lelépek a zebrára, ha elsőbbségem van), nekem meg idegesítő, hogy nem vesznek figyelembe azért, mert nincs a seggem alatt egy tizen-akárhány milliós jármű. Kinek jó ez?

Negyedik és egyben utolsó példa: »autópálya«. Na, az egy kész gyönyör. Ugye, van nekünk egy olyan, hogy jobbra tartási kötelezettség, ami nagy vonalakban azt jelenti, hogy lehetőség szerint mindig az út jobb szélén kell közlekedni, a jobb oldali sávban, annak is legjobboldalibb részén. Ez ilyen szélsőjobboldali dolog, ha úgy vesszük. Autópályán ez szintén igaz, sőt, szinte kötelező. Ha mész mint a golyó, legyünk szabályosak: 130 kilométeres óránkénti sebességgel, akkor neked a bal oldali sávban a helyed. Ha tötyögsz kilencvennel, akkor érdemes a jobb oldali sávban döcögni a kamionokkal. Ha mégis átmennél a bal oldalra, akkor amint lehetőség van, menj vissza. Ha jön mögötted valaki százharminccal (vagy többel), ne gizdulj, hogy te már pedig kilencvennel mész, mert egyrészt az idegesebb emberek letolnak az útról, másrészt rohadtul balesetveszélyes. Oké, nem kell sietni, meg minek nyomja neki az ember, de. Az autópályát erre találták fel. Ha te döcögsz, ott van az autópályával párhuzamos út (szinte mindig van), menj azon. De ha már fölmész az autópályára kilencvennel, meg sokszor kevesebbel, legalább ne akadályozd a másikat. Mert roppant idegesítő, amikor előtted üres az út, de te azért mész bal oldalt, fix kilencvenes tempóval, melletted meg döcögnek ugyanennyivel. Aki pedig esetleg mögötted menne a maximális megengedettel, az meg ott tököl. És ez kinek jó?

A kérdés persze költői, a válasz mégis egyértelmű: senkinek. Mégis mindenki így közlekedik. Vagyis tízből nyolc biztosan. És ha a maradék kettő közül tartozol, akkor rohadtul bosszantó. Kivált, ha jártál már külföldön, például »Németországban«, ahol a zebra előtt már méterekkel lassítanak (pedig ott kicsit több bömös meg merdzsó van), ahol az autópályán zökkenőmentesen lehet haladni, és a poén, hogy tényleg mindenki betartja a sebességhatárt.

Az a legnagyobb baj szerintem, hogy ameddig nincsen hozzáállás, addig hiába példálózik mindenki a nyugattal, hogy bezzeg ott milyen élet van. Ott azért van olyan élet, mert tesznek érte, hogy olyan legyen.