Én nem vagyok lábtörlő

Én egy segítőkész embernek tartom magam.

Ha egy néni jön föl ötkiló krumplival a lépcsőn, számomra a legtermészetesebb dolog hogy segítek neki felvinni. Az is természetes, hogy ha például valaki feltűnően nem tudja hol van, megkérdezem hogy esetleg segíthetek-e. Néha bátorkodom egy szintén feltűnően elveszett külföldivel is kommunikálgatni, hátha. Ha valaki megkeres, és azt mondja, hogy te figyelj már, szükségem volna egy szívességre, nem panaszkodom, hanem rögtön mondom hogy hát ugyan ne viccelj, miről lenne szó.

Az persze oké, hogy a barátaimnak mindenféle viszonzás nélkül teszek szívességet, hiszen a barátság erről szól. Én szívességet teszek, egyszer ő tesz majd, és egyébként is szeretjük egymást. De szívességet teszek különösebb viszonzás nélkül még azoknak is, akiket nem szeretek.

Viszont amikor ráüzenek valakire, akinek nem egyszer segítettem már, hogy egy aprócska segítségre lenne szükségem, és kvázi közli hogy leszarja, akkor azért fel tud menni bennem a pumpa annyira, hogy felnyomjak belé egy pumpát annyira, hogy a pumpa belső pumpája annyira felmenjen, hogy egy másik pumának felnyomjon egy pumpát annyira.

Szóval arra akarok utalni, hogy én fényezés nélkül egy roppant segítőkész embernek tartom magam, nem pedig kéz- és lábtörlőnek, aki csak akkor kell, ha szutykos az ember keze-lába. Illetve lehet annak is használni, csak akkor nem kell meglepődni, hogy mért leszek bunkó.

Jobban belegondolva különösebb haszna nem lesz hogy leírom, mert a célszemély valószínűleg nem jár erre, de legalább kiadtam magamból a feszültséget.