Lay it Down Slow

Korábban kész terv volt a fejemben, hogyan fogom kezdeni a bejegyzést, amely a »Prison Break« utolsó részét tárgyalja. Aztán jött a harmadik évad, amit utáltam, mert a FOX csak a lóbőrt akarta lehúzni az egyébként két évadban lezárható mesterműnek nevezhető történetről. És amikor már azt hittem hogy nem fogom annyira szeretni azt a sorozatot, amit régen annyira, akkor jött a negyedik évad. Scylla meg társai, izgalmas volt egy darabig, aztán nagyjából a tizenhatodik rész körül megint jött a lóbőr érzés, bár ezt a Prison Breakben megszokhattuk már.

És most eljött a negyedik évad- és egyben a sorozatfinálé. Még lesz egy The Final Break című kétórás film, mely az egyébként lezárt sztorit kicsit jobban megmagyarázza (lóbőr!) és vége.

A többit viszont a folytatásban, durva szpojlerek, tényleg csak az olvassa el, aki már látta. (Ha valaki RSS-ből néz, és még nem látta, ne tekerjen tovább.)

{{szpojler}}

Hát igen. Nekem két és fél év, ennyi volt a Prison Break. Nem sok idő, nem egy »ALIAS«, amit azt hiszem hat évig néztem talán, köszönhetően a hazai tévécsatornáknak. Két és fél év, de én szerettem ezt a sorozatot. A második évad izgalmas volt, a harmadikat mint fentebb írtam gyűlöltem, de szerencsére a negyedikben egy darabig ismételten visszatért az érzés, amit az első évadban lehetett leginkább érezni. És ez Michael volt. Az ő kisugárzása, az ő trükkjei és az ő világa tette a Prison Breaket mindig is olyan zseniálissá.

Meg persze a többiek is. T-Bag, akitől a hátamon futkos a szőr, viszont az őt alakító színésznek maximális tisztelet; Sucre, aki szegény tényleg mindig rosszkor van rossz helyen; Lincoln Erősember Burrows akire ez hatványozottan igaz; Tancredi doktornő, a szép, nyugodt és alkoholt nem megvető; Mahone, aki bár az elején roppant ellenszenves volt, később az egyik kedvenc karakterem lett. És még lehetne sorolni.

Tetszett, ahogy a végére összehozták megint a bandát. Kellerman megjelenését szinte vártam, annyira érezhető volt, hogy pont őt nem fogják megölni, bár azért ügyes írói húzás volt őt most elővenni. A történet lezárásáról ez már kevésbé mondható el, szerintem ez a hirtelen megjelenik Kellerman kényelmesen, és elintézi a Scylla sorsát dolog elég suta, reméljük a kétórás ívöntben majd jobban taglalják ezt. Meg azt hogy mért nem jött előbb.

Maga a két rész nem volt nagy extra, szépen lezárogatták a szálakat, volt kis izgalom és kész. Még átlagos résznek sem nagy szám, nem hogy finálénak.

Ellenben az utolsó tíz perc. Jó, persze, teljesen sablonos; négy évvel később, szánsájn, tengerpart, lassú szomorkás zene, és már tudod is hogy mi a szitu. De mégis. Ahogy mindent lezárnak. Ahogyan T-Bag megkapja végre a magáét; ahogy a tábornok bekerül a villamosszékbe; ahogy Kellermanból képviselő lesz, de mégis arconköpik, mert kísért a múlt; ahogy Mahone még mindig szenved, de azért keresi a boldogságát és így tovább. Call me gay, de én eddig kétszer »könnyeztem«, a második alkalom a finálé volt.

Ahogy végül az emberek összejönnek, már lehet sejteni, hogy nem egy közös teázásra mennek a Scofield-lakba, ahol a kissrácot mondjuk a meghalt nagyapja után nevezték el, olyan sorozatfinálésan. Nem. Itt arról volt szó, hogy az emberek azért jöttek össze, hogy meglátogassák Michael apjának a sírját. A kisebbik Michaelét, mármint. Kemény lépés volt, de tényleg meglépték. Meghalt az idősebb Michael. Az orrvérzésnél már sejthető volt, hogy így fog végződni, mégis én kicsit bánkódtam a dolgon.

Mert azért két és fél év után egy sorozat van hozzád olyan közel, hogy kis rajongással nézed. Ez az, amit azok akik nem néznek sorozatot soha sem fognak megérteni. Ez nem egy film, ahol másfél óráig hatás alatt vagy, meg esetleg utána. Itt évekig kapod a dózist, utána meg egyszercsak végre.

Valahol azért nem csak Michaelt, hanem a sorozatot is gyászoljuk most kicsit. Mert bár ideje volt befejezni, és eddig el sem kellett volna húzni, de azért fura lesz kicsit tetoválások, átverések, összeesküvés-elméletek és kicsi, hajtogatott »papírmadarak« nélkül.

Prison Break sorozatfinálé

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2024

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.