Juno

Kicsit tartottam a Junótól, pedig felesleges volt, teljesen kellemes másfél óra, aranyos kis mesefilm az életről, a szerelemről, a szexről és a gyerekvállalásról, ami végre úgy próbálja meg előadni a történetet, hogy az adott esetben célközönség tizenéves réteg nem érzi halál bűntudatosan magát minden második mondat után, mert nem árad belőle a nemi élet bűn, aki nemi életet él az pedig bűnös maszlag. De eközben mégis végig ott van az üzenet, hogy ami történik, nem jó.

Mert a történet arról szól, hogy a szokatlan nevű tizenhat éves lányka, Juno egyik nap tévézés helyett lefekszik a barátjával, természetesen mindenféle védelem néklül, az egyszeri unaloműző kaland eredményeként pedig a lány terhes lesz. Persze semmi baj, be is jelentkezik szépen abortuszra, de amikor elmegy, egyszerűen nem tudja megtenni, így elhatározza: megszüli a gyereket, és örökbe adja valakinek.

Több dolog miatt rendkívül élvezetes amúgy a film. Egyrészt hogy az egyébként rendkívül komoly alapszituációt teljesen nyugodtan, sokszor viccesen, sokszor pedig nagyon abszurd módon kezelik. Közben az ember végig látja, hogy Juno milyen családból származik, folyamatosan tudjuk meg az apró részleteket róla és így tovább. Aztán ott van még a rendkívül aranyos képi világa; és itt az aranyost nem mint a nyomorék rokonértelmű szavaként kell érteni, hanem hogy tényleg aranyos, beleillik a tizenévesek világába. Ami még koronát tesz az egészre, az a csillagos ötös zene. Az összes számot azonnal be akarja szerezni az ember a film megtekintése után, és a zenei válogatás egyébként nagyban hozzájárul a film élvezhetőségének fokozásához.

Ráadásul ott van Jennifer Garner, aki hát ugye Jennifer Garner, valamint a Junót alakító lány, aki hihetetlen nyugalommal fogadja és kezeli az egész eseményáradatot, érett, de mindeközben megmarad tizenhat évesnek.

Szóval ennyi. Nem váltja meg a világot, de az biztos, hogy a korai gyermekszülés és szexuális aktivitás témáját ennyire jól még nem vették elő.

{{4csillag|}}