A Kálvin téren jártam

Azon a metrón voltam kilenc óra ötven-valahány perckor, amelyik elütött egy embert a Kálvin téren.

Az első szerelvényben ültem, de igazából semmit nem lehetett érezni, mint utas. Én annyit vettem észre, hogy őrülten húzza a vezető a féket, a szerelvény meg sziszegett mint egy kígyó, aztán kialudtak a lámpák. Ilyen igazából sokszor megesett már, pláne nyáron. Ekkor szokta bemondani a vezető, hogy technikai okok miatt néhány percig állunk, majd beindul valami gépezet, ami pontosan nem tudom mit csinál, de azt hiszem levegőhöz van köze, és rövid idő elteltével indulunk tovább.

Ez most nem így történt.

A vezető holtsápadt arccal, de inkább gondterhelten, mint rémülten vagy kétségbeesetten kijött a belső, vezetőfülkéből nyíló ajtón, és kézzel kezdte kinyitogatni az ajtókat, mondván baleset történt, tessenek leszállni. A szerelvény nagyjából az állomás felénél állt meg. Nem lehetett semmit látni; kiterelték az összes utast, majd bezárták az ajtókat.

Ami furcsa volt, hogy még egy ideig ott álltam, és hozzávetőlegesen tizenöt, de inkább húsz perc volt, mire megjelentek a műszaki mentőszeresek, kicsit később a mentők, aztán a rendőrök, a nyomozók, a helyszínelők és a BKV-s üzemzavar-elhárítók.

Ami pedig kicsit felháborító, hogy még az utazóközönségnek állt feljebb, szidták a BKV-t, egy kopasz még az ellenőrt is meg akarta verni – egyszóval kész káosz volt, mindenki csak azzal törődött, hogy hogyan jut el oda, ahová igyekszik. Volt egy idős néni, aki mikor mondta a vezető hogy baleset történt, elütöttünk valakit, elkezdett sopánkodni, hogy Jesszusom… jesszusom… jézuskám… hát hogy jutok én haza?!. Az utasok többi része meg az embert szidta, hogy mért éppen most akart öngyilkos lenni.

Pedig közel nem biztos, hogy tényleg öngyilkos akart lenni, sőt, egyelőre úgy tűnik hogy baleset volt. Szerencsétlen a vonat alá szorult, és mire elérték a tűzoltók, már nem sikerült megmenteni.

Valahol azért elég fura érzés.