Összetört karácsonyfadísz

Volt egy karácsonyfadíszunk, maga a csúcs. A karácsony számomra legjelentősebb pillanata mindig annak fel- és leszerelése volt. A tizennyolcadik születésnapom óta mindig én raktam fel. A darab egyébként 33 éves volt, anyukám az első karácsony alkalmával vette, mikor nővérem már megszületett. Egy 33 éves üvegdarab került minden évben elő egy doboz rejtekéből, hogy egy hónapig büszkén csillogjon kopottas fényében a fenyő (mindig ezüstfenyő) tetején. Én nyáron voltam 21 éves, furcsa érzés azért ilyen tárgyakat fogdosni.

Anyum pont tegnap mondta, hogy le kellene már cserélni, én meg akartam is neki mondani hogy szó sem lehet róla, hihetetlenül fontos darab ez számomra, én komolyan azt gondoltam, hogy a gyerekeimnek adom egyszer majd át, hogy rakják fel a fenyőfára. Egészen ma délelőttig.

A klasszikus fenyőfacsúcsról van szó egyébként, a közepén volt egy kacsa is, de az a harmadik karácsonya alkalmával kitörött belőle.

Fenyőfacsúcs dísz, vázlat csupán

Ma délelőtt felborult a fa egy szerencsétlen baleset során (nem, nem én voltam) és még szerencsétlenebbül a csúcs pont a dohányzóasztal sarkát találta el, mintegy ezer apró darabra törve ezáltal. Komolyan mondom, mikor felhívott anyum telefonon, hogy elmondja, utoljára ennyire bánatos magam sem tudom mikor voltam. Rettenetesen sokat jelentett nekem az a dísz, és hihetetlenül sajnálom, hogy eltörött.

Valamint egy másik dolog jutott ezzel kapcsolatban az eszembe. Emlékszem régen mikor még együtt volt a család, két nővérem, nagyszülők és így tovább, akkor 24-e tényleg ünnep volt. Egyrészt gyerek voltam és nem láttam a folyamat mögé, hogy valójában mennyi szenvedés árán lesz sokszor tényleg szép az ünnep, másrészt szerettem hogy akkor mindenki hazajött, voltunk hatan-heten-nyolcan, leültünk az asztal köré, beszélgettünk, ajándékozgattunk, röhögtünk, másnap reggel döglöttünk a nappaliban szintén beszélgetve, nézegettük a gyönyörű karácsonyfát (rajta a csúccsal!) és hasonlók.

Mostanra már csak hárman karácsonyozunk, a rokonság egy része ilyen, másik része olyan okokból nem tud eljönni. Valahol ez az élet rendje, hogy a gyerekek és az idősek így vagy úgy de otthagyják a családot, ettől függetlenül mégis hiányzik kicsit a nagycsaládi hangulat, bár utóbbi olyan istenigazából nálunk sosem volt meg.

Ma erre mégis azt látom, hogy az emberek nagy része csak húzza a száját, hogy jönnek a rokonok vagy menni kell a rokonokhoz. És nem csak karácsonykor. Vagy azt látom, hogy mennyien gyűlölik a saját testvérüket és még ha nem is gondolják ezt komolyan, mégis így beszélnek és alkotnak véleményt folyamatosan.

És ha tehetném, akkor mindenkinek elmesélném azokat a dolgokat, amiken én keresztülmentem, és azt a gondolatot mely a két dolognak közös konklúziója, és amivel ezeket a sorokat le is zárnám: igyekezzünk megbecsülni azt, amink van, legyen szó testvérekről, nagyszülőkről, barátokról vagy csak egy párezer forintos fenyőfadaszíről.

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2024

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.