Tegnap kinéztünk a nemrégiben felújított Fővárosi Műjégpályára. Nagyon szépen megcsinálták az épületet és a jég is kiváló volt, belül talán annyi az egyetlen szépséghiba, hogy a ruhatár és a bejárat találkozása miatt össze-vissza ütközik a sor, és óhatatlanul is beállnak az emberfia elé.
Az egész korizás témához még csak annyit akartam hozzátenni, hogy első osztályos koromban az úszás és a korcsolyázás között lehetett választani, mint kötelező sporttevékenység. Mint már korábban is említettem, a krumplizsák-módszert alkalmazom úszás közben, így a korira esett a választás.
Utoljára nagyjából 13 éve voltam jégen, de már arra sem emlékszem mikor, és féltem kicsit, hogy az egészet elfelejtettem. De amint felmentem a jégre, és túlestem az első öt méteren (ami alatt tényleg olyan volt, mintha semmi nem maradt volna meg), egyszerűen elkezdtem egyik lábam a másik után, afféle ösztönös mozdulatként helyezni, és beng, ugyanúgy ment mint régen, néhány perccel később már száguldoztam.
A korizást azért szerettem mindig, mert az egyetlen olyan sportág volt, amely közben nem éreztem magam bénának. Persze anno elestem sokszor (most megúsztam, egyszer volt egy kis sasszé-piruett, de végül nem dőltem), de ez sose vette kedvemet.
Szóval, lehet még kiélvezem márciusig a jeget, és kijárok esténként. Ajánlom nektek is, jó móka!
Tetszett a bejegyzés?
Megköszönöm, ha nyomsz rá egy like-ot vagy megosztod másokkal:
Melcsi
2012. január 17. — 20:37:32
Én egyszerűen imádok korizni, tudok is néhány műkoris mozdulatot, de mivel Debrecenben 950 ft egy diák, ezzel beengednek 2.5 órára, de annyi embert (mivel csak hétvégén van közönségkori), hogy 15 perc után tiszta kása a jég és már nem túl élvezetes a dolog.
A másik hátrány az, hogy a tinibiccsek 4-5en egymásba kapaszkodva csúszkálnak és nem lehet tempózni tőlük – ez a picikre is igaz, 4-5 éveseket a szüleik hagynak egyedül kórincálni a jégen és persze ha átgázolunk a gyereken, akkor rögtön mi vagyunk a hibásak és szóba sem jöhet a szülői felelőtlenség…