Az élet fája

Az élet fája, habár kamerával rögzített képek sorozata, amelyben színészeket is látni, valamint hallani zenét, filmnek egyáltalán nem nevezhető. Nem egy olyan előadás, amit leül megnézni egy baráti társaság (bár mi pont így tettük) és nem is olyan, amire beesik az ember nap végén a plázába. Az impresszionista szó nagyon jól jellemzi az egész hangulatát és azt az élményt, amit nyújt.

Nem is igazán tudom, honnan lehetne kezdeni. A történet két vonalon halad, egyrészt az ötvenes években egy rendkívül szigorú apával, gyönyörű feleségével és kedves gyerekekkel. Nem gazdagok, de nem is szegények, jól érzik magukat, habár apu néha idegesebb a kelleténél, és olyan dolgokat vár el a gyerekektől (magázódás, nagy szigor, pedáns rend stb.), amiket nem feltétlen kellene. A talán főszereplőnek nevezhető srác, a legidősebb testvér pedig éppen nőne fel, és ezt az egész helyzetet, az apjával való összetett viszonyt nem tudja hogyan kezelni. Ezt a történetszálat megszakítja egy nagyon látványos jelenetsorozat, amit nem igazán lehet hová tenni; van ott minden: teremtés, ősrobbanás, céltalannak tűnő de gyönyörű tájképek, állatok, növények, ilyesmik. Meg kel hagyni, nagyon szép jelenetek. A második száltól kezdve néha ugrálunk az időben, de az események nagyobbik része a jövőben, a már nem fiatal, jócskán felnőtt srácról szól, aki a modern, felhőkarcolós világban keresi a helyét egy olyan életben, amelyben máskülönben elég sokat elért. De vajon tényleg az számít-e, hogy egy irodaház tetején fontos emberekkel beszél, és drága autóval jár? Vagy valami más? Vagy ez csak a nagyon átlátszó üzenet, és még ennél is másabb dolgok vannak a háttéreben? Nem tudom.

Nem tudtam elsőre értelmezni, mi az üzenet; rengeteg dolog jutott eszembe, ez talán egy olyan darab, amit az embernek néhány év elteltével többször meg kell néznie, feldolgozva a minden alkalommal más és más mondanivalót.

Tetszett, és érzem, hogy ismét meg kéne nézni ahhoz, hogy értsem is, de egy ideig biztosan nem fogom.