Temető

A napokban idén is ellátogattunk a Farkasréti, illetve az Új Köztemetőbe.

Sosem tudtam hová tenni az egész jelenséget, a temetést, a temetőbe járkálást novemberben, illetve magát a tényt, hogy ceremoniális keretek között elbúcsúzunk egy szerettünktől, és bevágjuk a föld alá egy faládába, adott esetben elporlasztva egy urnába vagy csak a szóróparcella kegyeleti területére szétfújva.

Ha lehet ilyet, akkor én sem feltétlen értek egyet a saját álláspontommal, de szinte biztosra veszem, hogy ha a szüleim évente egyszer nem mennének, és magamtól szökőévente jutnék el a temetőkbe. Ez lehet, hogy megváltozik majd, amire oda jutok, hogy már egyedül kellene járnom, nem tudom.

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy azért jár temetőbe, mert szeret közel lenni ahhoz a valakihez, akije ott van. Nekem pontosan ez a rész nincsen meg, mivel semmilyen módon nem tudok azonosulni azzal, hogy a föld alatt vagy a földben lévő dolog egy valaki, aki korábban beszélt, létezett, hozzám közel állt. A kettőt nem tudom összekapcsolni; számomra a valaki úgy és abban a formában valaki, ahogy és amikor ismerem, nem pedig holmi maradványként néhány márványba vésett betű alatt.

A sírhelyekre mindig valamiféle emlékezési pontokként gondoltam, gyertyát gyújtani azonban otthon is tudok, mint ahogyan az eltávozottakra gondolni is. (Kinek mire van szüksége, értem én.)

Valláshoz nem tudom mi köze lehet ennek az egésznek, de talán nem véletlen, hogy a vallásokhoz sem állok kifejezetten közel.