Hitchcock

Megnéztük a napokban minden idők egyik legnépszerűbb horrorfilmje, a Psycho alkotójának életéről, vagyis sokkal inkább magáról a film megszületéséről, és az ő ehhez köthető drámájáról szóló filmet. Hitchcock – avagy ahogyan ő mondja, csak vágjuk le a farkát, és Hitch – a film után a róla alkotott képet megfelezve is hatalmas figura lehetett, kedvet is kaptam a Psycho újranézéséhez.

Leginkább az tetszett, hogy habár egy amerikai film, ami Hollywoodban játszódik, annak ráadásul a fénykorában, és habár Hitchcocknak van ugye némi köze a szigetországhoz, a film angolsága mégis nagyon finoman, szerethetően érződött.

Az egészet fűszerezték a nagyon szépen fotózott és remekül beállított jelenetek. Kedvencem például, amikor a konyhában eszik a zöldségeket és a kaviárt az éjszaka közepén. Aki osont már ki a konyhába éjjel valami betevő faltért, és akihez csatlakozott már más ebben a nagyszerű élményben, az biztosan érti, mire gondolok.

Meg aztán, ott van a kvázi dráma, az alkotói válság, a jobbat-többet akarás, ezt is nagyon jól mutatták be, ügyesen lavírozva a nem drámai jelenetek között.

Tetszett, szinte minden percét élveztem.