Guns N’ Roses és Depeche Mode Budapesten

Idén kihagytam a Sziget-fesztivált. Bár 2020-ban álmaim lineupja jött össze, azt sajnos elsodorta a COVID, azóta viszont maximum egy-egy előadó van, aki miatt igazán kimennék. Lehet, korral jár, ki tudja. Idén cserébe szerencsés voltam, mert eljtutottam pár nagy zenekar nagy koncertjére, akik más zenekarokkal ellentétben Budapest irányába is fordították a turnébuszt. Élménybeszámoló!

Welcome to the Jungle!

A Guns N’ Roses valószínűleg az egyike annak a 4-5 bandának, amit legrégebben, legkisebb korom óta hallgatok. Mivel otthon mindenki nagy rajongó volt, és pont a gyerekkoromban, a 90-es években voltak a csúcson, szerintem kb. az anyatej mellé kaptam ajándékul. Ettől még nem feltétlen volt adott, hogy meg is szeressem, de az idők során az egyik kedvenc zenekarommá vált, és nagyban formálta a zenei ízlésemet is.

Pár éve szomorúan realizáltam, hogy egy tucatnyi általam kedvelt zenekar élő fellépését már sosem láthatom. Kevésbé bosszankodok egy Queen miatt, hiszen arról már akkor lemaradtam, mielőtt tudtam volna, hogy emiatt valaha szomorú leszek, de azért jó pár olyan zenekarról is sikerült lecsúsznom, akik időközben visszavonultak, feloszlottak vagy az alapító tagok többsége a kor, az életmód vagy egyéb körülmények miatt már nincsenek köztünk.

Amikor 2006-ban jött a Guns N’ Roses, nehéz döntés volt, de végül nem mentem el, mert annyira sok balhé volt a zenekar között, illetve az akkori formáció fellépése Slash és Duff nélkül nekem egyszerűen nem adta ki. Nem is bántam meg: 2 órás késéssel kezdtek, és mindenki nagyon rossz véleménnyel volt arról a buliról. Persze egy 38 éves zenekar esetében kár az alapfelállást keresni, de nekem a Guns főként a Duff-Slash-Axl trióról szól, na meg persze Izzy-ről és Adlerről, de ők már valószínűleg tényleg nem fognak visszatérni.

Axl pár éve egy interjúban arra a kérdésre, látja-e esélyét, hogy újra együtt játszanak, azt mondta: “not in this lifetime”, szóval nagyon stílszerű volt, hogy a turné a “Not in this Lifetime… Tour” címet kapta.

Hogy mi változott, ami miatt Duff és Slash újra csatlakoztak? Ezt pontosan senki nem tudja, és rögtön rá lehetne vágni, hogy a péz miatt csinálták, de valjuk be: ezek az emberek már jócskán meggazdagottak, nincsen szükségük arra, hogy bármit is a pénz miatt csináljanak. Noha az előző turné nagyjából 400 millió dolláros profitot termelt a zenekarnak, szinte minden intejrúban mindenki elmondta, hogy nem a pénz miatt nem állnak vagy állnak össze újra. Arra, hogy most miért álltak mégis össze, senki nem tudott pontosan válaszolni. Slash azt mondta, Axl megkereste őt és Duffot, hogy csináljanak egy turnét. Aludtak rá egyet, és azt mondták, oké.

Én nagyjából azt éreztem, hogy két dolog állhat emögött (oké, a pénzen túl):

• Az eltelt évek: lenyugodtak, megkomolyodtak, kicsit meg is öregedtek. Abszolút megérettek annyira, hogy már kevésbé legyenek balhésok, könnyebben eltemethették a régi sérelmeket, és úgy voltak vele, hogy nyomják még egy kicsit a nyugdíj előtt azt a zenét, amivel igazán nagyok lettek.
• A rajongók szeretete: szerintem az is sokat nyomhatott a latba, amit a zenekar is biztosan észrevett, hogy nagyjából három generáció hallgatja a zenéiket, és ebből kettő még sosem látta a valamennyire eredeti formációt élőben.

Mindkét dolog amúgy abszolút visszajött a koncert során: a közönségben voltak nagyöreg, nyugdíjas rockerek, fiatal felnőttek és a Z-generáció tagjai is. Rég voltam már ennyire barátságos közegben: senki nem balhézott, senki nem a telefonján át nézte a több mint három órás koncertet. Volt persze pár repkedő sörös pohár és mindenki csinált fotókat meg videókat, de egy békés, ugrálós, énekelős és sok helyen meghatódós társaság gyűlt össze.

A fellépés egy igazi, olajozott gépezetként működő amerikai szuperprodukció volt. Minimális színpadképpel, három óriási ledfallal és egy LED-es lépcsővel lépett fel a banda, ami elsőre rémesen gyengének és kevésnek tűnt, de menet közben azért eldőlt, hogy ezeknek az embereknek nem kell konfettiágyú meg lángszóró, hogy nagy bulit csináljanak, csak néhány hangszer és mikrofon. A kivetítő pedig bőven elég volt, amin nagyon jó kameraállásokban lehetett látni a zenészeket.

Akik között a kémia elég jó volt: nem mondom, hogy átjött a nagy szeretet, mert azért a kimértség jelei is megfigyelhetőek voltak, de néha összehajoltak, összebratyiztak, összepacsiztak és egyáltalán nem vették megúszósra: 3,5 órás koncertet toltak szinte szünet nélkül, amiben az összes nagy slágert lenyomták, és még jó párat az újabbak közül, néhány feldolgozással karöltve. Pontosan kezdtek, ami bizonyítéka annak, hogy talán Axl is kicsit összeszedte magát. Tényleg profi produkció volt, begyakorolt, összeszokott játékkal a színpadon, amit igazán élvezetes és sokszor tényleg megható volt hallgatni. Sok kritikát olvastam, amiben panaszkodtak a hosszú gitárszólokra, de megmondom őszintén, ezeket az embereket nem tudom sem megérteni, sem komolyan venni. Ki az, aki elmegy egy GN’R koncertre, és arra panaszkodik, hogy Slash túl sokáig szólózik? 😀

60+-os emberek álltak a színpadon, mindent ezzel a szemüveggel néztem. Duff a korához képest elképesztően jó kondiban van és mondhatni nagyon szépen öregedett. Slash pont olyan, mint régen: mintha egy harmadik keze lenne a gitár, nem is egy hangszer az ujjai között. Dizzy őrülten billentyűzte végig a számokat. Frank Ferrer nagyon jó választás volt a dobok mögé, és már évek óta zenél a bandával. Melissa Reese szintivel és vokállal segít be, üde színfoltja volt a koncertnek. Richard Fortus a maga kis vámpír karakterével szintén tökéletes választás a gitárhoz, és örültem, hogy ő is kapott jó pár szólót. Axl… nos igen.

Axl hangja már egyáltalán nem a régi. Ez valamennyire érthető, és én nagyon aggódtam is emiatt, mert megnéztem pár friss koncertfelvételt, ahol sajnos tényleg kicsit olyan, mintha “apám karaokézna”. Ez viszont élőben egyáltalán nem tűnt fel vagy inkább úgy mondom, hogy egyáltalán nem zavart. Persze én is hallottam, hogy sokszor kisegítik őt a többiek; én is láttam, hogy küzd a levegővel; értettem, hogy a setlist azért úgy van felépítve, ahogy, mert így sok pihenő jut Axl hangjának; nekem is furcsa volt, hogy a hangmérnök próbálta hangosítani-halkítani; de az összélmény, hogy az egyik kedvenc és legrégebben ismert zenekaromat végre élőben láthatom, abszolút felülnúlta ezeket, és elfogadtam, hogy ennyi év után ezt tudja Axl hangja. Egyébként külön pacsi neki, hogy végigugrálta és rohangálta a 3,5 órát, nem volt semmilyen technológiai trükközés a hangjával, nem volt playback, de még félplayback sem. Nem volt akkora energia mint a híres 92-es tokiói bulin, nem volt Tavaszi szél mint Budapesten szintén 92-ben, de a hangulat simán volt olyan.

A Puskás Aréna akusztikája nagyon visszhangos, ami bizonyos zenéknek (például egy kicsit amúgy is visszhangos stadionrocknak) kifejezetten jól áll, de megértem, hogy sokaknak zavaró volt. A hangosítás szerintem príma volt, kellően hangosan, kellően jól szólt minden.

Kétféle ember van a koncerteken: aki szeret meglepődni, és aki fejből tudja a setlistet meg az egész koreográfiát. Én az utóbbi vagyok, és még így is kétszáztíz percnyi masszív bulit kaptam, ahol elképesztően jól éreztem magam, és hiába Axl tropa hangja, hiába nem a teljesen eredeti felállás, simán életem egyik legjobb koncertélménye volt. Sok számon őszintén meghatódtam, hogy élőben is láthattam-hallhattam.

Igazából ha jönnének jövőre, tuti megint elmennék.

Memento Mori

A fentebb említett lemaradós indokok miatt megfogadtam, hogy ha olyan zenekar jön, amit nagyon szeretek, és van rá esély, hogy nem feltétlen láthatom már újra, ott leszek. Így vettük meg még tavaly, több mint egy évvel az esemény előtt a Depeche Mode Memento Mori turnéjára a jegyeket. Ők mondjuk gyakrabban járnak erre, néhány éve voltak, és jövőre is jönnek. Szintén 60+ éves zenészekről beszélünk, úgyhogy kíváncsi voltam, főként a GN’R-hez hasonlítva, hogy mit fognak hozni.

A helyszín ugyanaz volt: a Puskás Aréna visszhangos akusztikája inkább a régebbi Depeche Mode számoknak állt igazán jól, de az újabb szerzeményeiknek sem állt rosszul. A színpadkép itt is elég minimális volt, de az óriási LED-fal előtt az M-betű alakú másik LED-fallal nagyon ügyesen játszottak, nekem nagyon bejött a látvány. Koncerteken mindig imádom figyelni milyen vizuális megoldásokat hoznak, mert persze a hangzás a legfontosabb, de a sorok közepéből nagyon sokat ad az összélményhez, hogy mit lát az ember a kivetítő mellett.

A memento mori egy latin kifejezést, azt jelenti, emlékezz a halálra. A Memento Mori albumon még a világjárvány alatt kezdett dolgozni a banda, Gore elmondása szerint a saját halandósága ihletett sok számot. A tavaly májusban váratlanul meghalt Fletcher nélkül, végül már duóként készült el a lemez, ami elég komoly, mély, szomorkás és elgondolkodtató számokkal van tele. Pontosan ilyen volt a koncert első fele is: nem is annyira koncert, mint inkább megemlékezés, műsor, előadás volt. Egy számot kifejezetten Fletchernek dedikáltak, a kijelzőkön végig az ő képe volt látható.

Itt már sokkal inkább érződőtt a kémia: az látszódott, hogy ezek az emberek tényleg szeretik egymást, szeretnek együtt zenélni, és szeretik, hogy szeretik őket. Gahan hangja hátborzongatóan tökéletes. 61 éves, de a mozgása, a hangja, a megjelenése pontosan olyan, mint amikor 20 évesen zenélt. Néhány számot Gore is énekelt, ő is zseniális formában van. Mind zeneileg, mind látvány tekintetében hibátlan koncertet adott a banda.

A fellépés második felében és a ráadásban átkapcsoltak parti módba: a nagyobb slágerekkel óriási bulit csináltak, és a közönséget is sikerült megmozgatni és -énekeltetni. Extraként még volt egy Freddie Mercury-s “ééjóózás” is. A DM egy kicsit rövidebb, nagyjából kétórás setlisttel érkezett, de az időzítés jónak tűnt, nem volt kevés, nem volt sok, és a számok tekintetében sem éreztem hiányt. A látvány mellett a hangosítás is király volt.

Kevésbé jött be viszont, hogy ilyen türhő közönséget már nagyon régen láttam: szemben a GN’R-rel, ahol éppenséggel számítottam arra, hogy lehet valami attrocitás, de végül mindenki szuper pozitív és kedves volt, itt ilyen igazi balatonlellei diszkó hangulat volt. Az emberek folyamatosan beszéltek a zene alatt, vakuval videóztak, lökdösődtek, volt olyan, aki TELEFONÁLT a koncert alatt, és nem azért, hogy felhívja valai rokonát aki nem tudott eljönni. Néhány fix figura fel-alá mászkált öt percenként mint a chemotoxos legyek. Ezek a dolgok elemeiben minden koncerten ott vannak és sosem panaszkodnék miattuk, de itt valahogy annyira intenzíven volt egyszerre mindegyik, hogy nagyon idegesítő volt és nagyon megölte a hangulatomat, hogy kétszer majdnem verekedés tört ki körülüttünk, mert két csávó összeveszett, hogy ki lökdösött kit. Az egyik embert végül öten fogták le, jó volt ezt nézni a színpad helyett. (Nem.) A vége felé szerencsére eltűntek ezek a figurák, így azért nem volt teljesen para, és tényleg nem akarok kispolgári nyugdíjasnak tűnni, de a GN’R koncerten érzésre jóval több emberrel semmi ilyesmi nem volt, itt meg úgy éreztem magam, mint amikor a Szigetre bejönnek a napijegyesek trollkodni.

Ezt a kis apróságot leszámítva tényleg csodálatos fellépés volt, nagyon örültem, hogy őket is láthattam élőben.

A vendégzenekarokról

Mindkét előadáson annyira vártam a fő attrakciót, hogy kevésbé tudtam ráhangolódni az előzenekarokra, de mindenképpen meg akartam őket említeni, mert mindkét banda odatette magát.

A GN’R előtt a Phil Campbell and the Bastard Sons lépett fel. A frontember a Motörhead gitárosa volt, Lemmy halálakor három fiával együtt alapította az új bandát. Igazi klasszikus rockzenét tolnak, és hiába a napfény, a GN’R előtti izgatottság, szétszedték a színpadot, ők sem vették megúszósra a figurát.

A Depeche Mode előtt a Hope nevű banda lépett fel, akik hangulatában tökéletesen illettek a DM elé. A koncert előtt belehallgattunk, és amúgy nagyon örülök, hogy eljöttek, mert egyébként teljesen radar alatt volt ez a formáció, jó volt élőben látni és megismerni őket. Viszont nekik mintha kevésbé állt volna jól a nagy tömeg és a stadion: az volt az érzésem, hogy egy A38-as vagy hasonló bulin sokkal jobban átjött volna a hangulat.

---

Jó zene, jó buli, jó hangulat. Mindkét eseményt, mind a négy zenekart csíptem, és igazán király nyári élményben volt részem.