Nincs cím

Ma kétszer írtam válaszbejegyzést, egy másik blogon publikált írásra, de mind a kétszer úgy döntöttem, hogy nem, én nem ereszkedem más szintjére, és nem botlok bele újra abba, amit utálok, inkább kikerülöm.

Nincs bajom azzal, ha parodizálják a blogomat, ám legyen. Nincs bajom azzal sem, ha leszólnak engem, minden ember más, nem szerethet mindenki. Viszont nem tűröm, hogy akár egy rossz szót is szóljon a családomról, bárki, bárhol, bármikor. Aki mégis megteszi, vállalja a felelősséget.

Van egy prolikocsmátok egy prolivárosban, jaj de nagyon többre vitték!

Igen, van egy apám, és neki van egy kocsmája, amiből megélünk. Lehet, hogy proli helyen van, de az, hogy proli a kocsma, hát nem tudom. Sok mindent elmondanék róla, de ezt nem. Apám végzettsége szakács, olyan helyeken és olyan emberekkel dolgozott, ahol és akikkel valaki még álmában sem találkozott. Emellett van egy anyám, aki három nagy hazai cégnek a főkönyvelője, a szakma egyik elismert embere. Valamint vagyok én, egy 17 éves ember, aki írja a blogját. Ha tetszik elolvasod, ha nem, akkor bezárod a böngésződ ablakát.

Ezzel a trióval áll szemben egy ember, akinek van egy diplomája, és mellette van esze, ezt elismerem. De emberileg nulla, mert aki 27 évesen, az értelmiségével csak nálánál sokkal fiatalabb embereket tud leszólni, az számomra emberileg nulla.

Nem, nem én kezdtem, sőt, még csak nem is folytatom. Akit érdekel, az tudja, hogy hetek óta nem szólok az illetékeshez, nem látogatom blogját, írásait levegőnek tekintem. Ezt a bejegyzést nagyjából félórás, magamat való unszolás után írtam meg, mert tudom, hogy én leszek a mocsok, és én leszek az, akit megint jól leszólnak, és én leszek az, akit több blogban az idióta tinibloggerként fognak emlegetni.

Én nem ezért blogolok, és nem hiszem, hogy más ebben élvezetét leli. Ha mégis, hát tegye, de ne velem, és ne az én családommal, mert utóbbiért nagyon, de nagyon haragos tudok lenni.