A 2008. október havi bejegyzésekhez jó szórakozást kíván Marty McFly!


Max Payne – Egyszemélyes háború

Max Payne - Egyszemélyes háború

Megnéztük este a világ talán egyik legjobb számítógépes játékának, a Max Payne-nek filmadaptációját. Kicsit féltem tőle, hogy gyakorlatilag leírhatatlanul katasztrofális lesz, de az előzetes után picikét kezdtem bizakodni, hogy talán mégsem lesz akkora fail bukta. Valahogy így ültem le elé, és aztán teljesen kellemes meglepetés volt, mert a film jó.

Bár a jó elég relatív, mert mint adaptáció kiváló, ám szerintem akciófilmként nem igazán a legjobb (gondolom emiatt is van a 6/10-es IMDb-értékelés). Ez leginkább amiatt van, mert az egész picit vontatott, de annak aki legalább egyszer játszott a játékkal, teljesen más lesz a véleménye, ebben biztos vagyok.

A fényképezés rendkívül látványos, teljes mértékben visszaadja az eredeti hangulatot és képi világot, sőt, még néhány (összesen talán három) bullet time jelenet is volt, amiért külön pirospont, mert sikerült hátborzongatóan, és végre a Mátrixban látható trükköket túllépve megcsinálni (a legtöbb film általában azt másolta, bár az utóbbi időben már kevésbé). Ha jól emlékszem a Max Payne volt az első játék, amiben volt bullet time.

Bár annyira részletesen nem emlékszem már, de azt láttam hogy a sztori más sorrendben halad mint a játékban, és ez annyira nem volt jó húzás, mivel gondolom azok miatt intézték így, akik előtt ismeretlen a dolog. A szinkron viszont teljesen rendben volt (bár az orosz akcentust nem kellett volna ennyire erőltetni szerintem).

Az apróbb bakikat leszámítva két dolog nem tetszett. Az egyik, hogy kihagyták a páncéltermes jelenetet, amit én nagyon vártam (arra gondolok, amikor ha kilövöd a szirénát, Max megköszöni). Valamint hogy az előzetes alatt annyira pörgős vad zene volt, bíztam benne hogy a film alatt is ez lesz, de tévedtem. Ráadásul a theme song sem hangzott el úgy, mint a játékban. Ezek persze apróságok, de plusz élvezet lett volna.

Azt kell mondjam, hogy tényleg kellemes csalódás a film. Nem a legjobb alkotás, nem lesz korszakalkotó, valószínűleg nem fog kiemelkedő kritikát kapni, de ahogy én látom, sikerült egy – semmi túlzás – mesterműhöz úgy hozzányúlni, hogy ne meneküljön ki az ember a teremből tíz perc után, sikítva. Szóval szép munka volt, rajongóknak kötelező.

Eredeti cím: Max Payne
Műfaj: akció, dráma, adaptáció
Időtartam: 100 perc
Megjelenés éve: 2008
Főszereplők: Mark Wahlberg, Mila Kunis, Amaury Nolasco, Beau Bridges

{{4csillag|}}


Az élet megint megy tovább

Nem is olyan rég, nagyjából másfél éve volt, hogy »búcsúztunk Julcsától«. És most eljött a nap is, amikor az első számú kutyánktól, »Mephistótól« kellett búcsúznunk.

Hogy milyen dolog a halál? Furcsa dolog. A ténye befészkeli magát az ember gondolatai közé, egyre csak növekszik, és bár az ember akinek agyában ott van a halál gondolata, folyamatosan fél is attól, mégis, amikor bekövetkezik, valahogy nem tudja elhinni, hogy tényleg megtörtént. Hiába készülünk rá, az agyunk (vagy a lelkünk?) mégsem akarja elfogadni, és feldolgozni a tényt: emberek és állatok meghalnak. Meghalnak, és soha többé nem beszélhetünk velük, soha többé nem simogathatjuk meg őket, soha többé nem jönnek oda farokcsóválva ha valami finom falatot látnak a konyhában és soha többé nem ülnek mellénk a kanapén egy téli estén. Soha.

1997-ben betörtek hozzánk. Ismerősünknek őrző-védő kutyái voltak. Egy rottweiler-pitbull keverék és egy staffordshire terrier. 1997 novemberében nekik születtek kölykeik, köztük egy apró, tigriscsíkos kutyagyerek, mellkasán hatalmas fehér szőrű mellénykével, és fehér lábujjakkal. A család karácsonyi ajándéka ő volt. Ha fekete lett volna, akkor a Lucifer nevet kapja, de így Mephisto lett, az ördög legjobb cimborája, méghozzá. Egy hónapos volt, mikor megérkezett hozzánk. A tenyerünkben elfért, a macska lekezelően nézte őt, és három napra a spájzba költözött érkezése láttán. Már első este eldőlt, mit fog a leginkább kedvelni: enni. Az elé rakott rakott krumplit ugyanis olyan jóízűen ette, amilyen jóízűen talán csak egy ember eszik. Aztán kinyalta a talát, megfogta, és elkezdett vele szaladni. A tál nagyjából kétszer nagyobb volt, mint ő.

Eleinte a fülem mellett aludt. Összegömbölyödött, elalvás előtt addig nyalogatta a fülemet, amíg bele nem fáradt, aztán elkezdte csipkedni a párnahuzatot. Imádtam. Később persze azt vettem észre, hogy én alszom az ő füle mellett, a méretbeli folyamatos növekedésének köszönhetően. Hamarosan elkezdtünk sétálni is, eleinte rettegett minden kutyától, alig akart kilépni a belvárosi bérház liftjének ajtajából. Aztán összehaverkodott egy hatalmas bobtélkutyával, és egészen addig játszottak együtt vele, és a többi fővám téri kutyákkal, míg ivarérett nem lett. Ekkortól ugyanis szinte csak apumra kezdett hallgatni, és sajnos rendkívül vad lett, már ha kutyákról volt szó. Az évek során több baleset is volt, amikor kutyákat támadott meg.

Teltek-múltak az évek, és Mephisto egyre nagyobb lett. Még mindig imádott enni. Sőt, ha valaki szeretett enni, hát Ő igen. Már-már pszichés szinten űzte ő ezt a tevékenységet, ugyanis ha éhes volt, ha nem, biztosan kunyerált magának egy falatot. Amit nem volt nehéz, mert egyszerűen nem lehetett nem megállni, hogy ne ejtsen le neki az ember egy-egy falatkát ebéd közben az asztal alatt titokban. Minden nap öt óra maga volt a mennyország számára, mikor is vacsorát kapott. Kivéve hétfőnként.

Míg lakásban laktunk imádott sétálni. Ha csak meghallotta a póráz csörgését, vagy meglátta a szájkosarat, azonnal farokcsóválva rohant a bejárati ajtó elé, és hangosan vonyított és ugrabugrált örömében. És érdekes, hogy az utóbbi években kertesházban éltünk, mégis ha előkerült valahogy a póráz vagy a szájkosár, ugyanaz az eksztázis kerítette hatalmába, mint évekkel azelőtt.

Aztán egyszer elkapott egy komoly betegséget. Két-hároméves lehetett talán, nem emlékszem már pontosan, és akkor úgy nézett ki, hogy elveszítjük. A belvárosban terjedt egy kutyavírus, amelyben gyakorlatilag az összes kutya belehalt, amelyik elkapta. És sajnos őt sem kímélte meg. Emlékszem, a nappaliban a csillárról lógott az infúzió, az állatorvosunk (aki egyébként megsiratta őt) megtanította szüleimnek hogyan kell beadni az injekciót, hogyan kell beüzemelni és cserélni az infúziót. Mondhatni csodával határos módon végül felépült, és ezt, valamint azt leszámítva, hogy egyszer belelépett valamibe, ami elvágta a talppárnáját, és idősebb korára kicsit nehezebben ment neki a rágás, a fogai állapota miatt – szerencsére – komolyabb baja sosem volt.

Az idő viszont mindenkit utolér. Tizenegy év hosszú idő. Az utóbbi évben (miután el kellett altatni Julcsát), de leginkább az utóbbi fél évben egyre jobban éreztem, hogy öregszik. Egyre lassabban mozgott, egyre rigolyásabb lett, a szokásosnál is sokkal-sokkal kedvesebbé, búlyósabbá és hízelgőbbé vált, a szokásosnál is sokkal többet evett volna. És a szeme. Készült róla egy kép még egyéves korában, akkor vigyorog, amint fekszik a nappaliban, az ősz szálak még nem voltak a kis pofáján, és a szemében ott volt a láng. Egy fiatal, erős, tettre kész, bátor kutya szemének csillogása. És most, tíz év elteltével a szeme egy bölcs, sokat látott, kedves kutya szeme volt, amiben már nem égett olyan erősen a láng, de halványan még ott pislákolt. Valahol hátul.

Múlt héten azt álmodtam, hogy egyik reggel már nem kelt fel többé a kanapéról. Akkor azt gondoltam, hogy jobb lesz egyre jobban felkészülni rá, hogy ezen rémálom és a valóság közt csak egy hajszálnyi különbség van. Nem volt ez jó így, de muszáj volt elfogadni. Reméltem, hogy még egy, talán két évet is együtt tölthetünk, de nem így történt.

Ma, a LAN-parti után reggel nyolckor, huszonnyolc órányi nem-alvás után épp lefeküdni készültem, és már a kezemben volt a telefon, hogy levegyem róla a hangot, amikor megcsörrent. Anyukám hívott, és a hangján rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Sírós-elfúló hangon közölte, hogy meghalt Mephisto. A kutya. A házőrző. A barát. A testvér. Nem tudom minek nevezzem. A reggeli séta után lett rosszul, és gyakorlatilag a szüleim kezei közt hunyt ki szeméből az a parányi kis láng, ami hétfőn este még ott volt. Sőt, még kedd este is ott volt. Ma már nincs ott. Az állatorvos szerint szívroham volt. Nem vigasz, nem is szerencsére, de amiatt azért nyugodt vagyok, hogy nem betegen, szenvedés után lett így, mint tavaly Julcsával.

Hát ilyen dolog ez a halál. Készülünk rá, várunk rá, tudjuk hogy körülöttünk, velünk van, ám amikor megjelenik, valahogy mégsem akarjuk elfogadni. Valahogy mégis úgy gondoljuk, hogy az emberek és az állatok nem halnak meg, és mindvégig velünk lesznek.

Nem így van.

11. Tizenegy hosszú, gyönyörű év. És ma reggel háromnegyed hétkor véget ért ez a tizenegy év. És ez nagyon fáj. Nyomja a mellkasomat, égeti a szememet, és valahol az agyamban kalapálnak, hogy nem: nem így történt, ez így nem lehet.

De így van.

És alán azért nem visel meg annyira, mint anno Julcsa halála, mert nem voltam otthon, amikor történt a dolog. És a fentebb említett el-nem-fogadást csak erősíti a tény, hogy mikor utoljára láttam, még csóválta a farkát. Még felvonta a szemöldökét, amolyan látom ám, hogy ott van tekintettel, amikor indultam »Kázmérral« Pestre. Még elköszöntem tőle, megvakargattam a füle tövét és mondtam neki, amit mindig mondok, és amit ő anélkül is mindig megtett, hogy mondtuk volna: jó legyél, vigyázz a házra. És ő így tett. Egészen tegnap reggelig.

Most már valahonnan máshonnan vigyáz ránk.




Nem húzom ki

Szóval. Mostanában egyre népszerűbb arra buzdítani a drága fogyasztókat, hogy spóroljanak, hogy változtassanak fogyasztási szokásaikon. Ezzel semmi probléma nincs, elvégre nem kell fölöslegesen elherdálni semmit. Ott kezd igazán szemet szúró lenni a dolog, amikor gyakorlatilag az átlagemberre fogják a létező összes globális problémát, éhezéstől a felmelegedésig (nem a nemi identitásra gondolok most), holott ez nem csak a mi hibánk. Tényleg nem. Mégis ezt látni óriásplakátokon, ezt hallani a rádióban és természetesen a tévében is ez teszi ki a mostani társadalmi célú hirdetések nagy részét. Vannak ugyanis gyárak, akik kicsit többet tehetnének a környezetszennyezés ellen, mégsem tesznek. Közhely. Már-már úgy érzi az ember, hogy tényleg az ő hibája. (Egy kicsit persze tényleg.)

Az alábbi vicces, ám egyre idegesítőbb mondatokat hallani mostanában a leginkább:

  • Éjszakára húzd ki az összes elektromos berendezést: persze, kihúzom majd a számítógépet, meg a tévét is, meg mindent.
  • Fürdés közben csak kevés ideig folyasd a vizet: szerintem fürödni is fölösleges, használjunk inkább alo verás dezodort. De persze ne hajtógázasat!
  • Ha fűtesz, ne nyiss ablakot: szellőztetni luxus? Oké, két teknős meg egy macska mellett nem sokat ér, de akkor is. Vagy mindent a cél érdekében?
  • Csak energiatakarékos égőt használj: tény, hogy sokkal tovább bírja, de én még a kompakt és a halogén izzókat is keveslem sokszor. Vaksi vagyok, bocsánat.
  • Mindig kapcsold le a lámpát, még ha csak egy percre is távozol: jogos, míg kimész a konyhába a vacsoráért, kapcsolj le mindent, majd a tálcával a kezedben visszafelé a sötétben találd meg a másik kapcsolót. Ha mindezt sikerül anélkül hogy pofára esnél a lábad elé betipegő macskában, valamint hogy az összetörő tányérból kifolyó forró leves megégetne, akkor ügyes vagy, spóroltál.
  • Moss 30°C-on: próbáltak már ezek egy koszos zoknit 30°C-on kimosni? Jó vicc.

Tudom, ezek csak szánalmas panaszkodások, de akkor is. Mért én vegyem vállamra a környezetkímélés nem épp könnyű terhét, ha másoknak lenne ez a felelősségük? Az ember igyekszik spórolni ott ahol tud, de van egy vonal, ami a határt jelzi spórolás és skótság között. Úgy néz ki, mostanában valakiknek nagyon fontos, hogy átlépjünk ezen a vonalon.