Mindig csak a képmutatás

De getszijól megírtad, grat 🙂

az a ti bajotok, hogy piedesztára emelitek a puncit:D

sok értelme nincs a legjobb-arcomat-mutatásnak. őszintének kell lenni aztán vagy megy, vagy nem. inkább nem.

1. K*rvajó post. 😀
2. Ja sajnos ezen végig kell menni.
3. GazVezir: Kis Ádám jut csak az eszembe a mai csajokról…besza-behu 😀

Mi a párommal kihagytuk ez a szériát 🙂 A kezdetektől együtt laktunk 7/24 együtt voltunk és ugye ott nem tartható ez a “képmutatás” egy percig se 🙂 Ennyi, de lassan 3 éve együtt vagyunk és úgy szeretjük egymást amilyenek valójában vagyunk 🙂

Mert ilyenek a nők. Valamire rá kell fogni, hogy a Józsival mér jobb lelépni, amikor fél órája még a te füledbe duruzsolta, hogy jajdeszeret. És erre ez jó duma.

A Mefit megerőszakolták! 😀

Mefi azért ez – még ha nem is durva, de – általánosítás. Igazad van, hogy a legtöbbekre megáll, de én például nem is szeretek vetítős lányokkal beszélgetni, lenni, stb. Sarkítva: akiről állítást tudok megfogalmazni, az nem érdekel. 🙂 Biztos azért van, mert én mindig is különc voltam, kivétel és csodabogár, de én inkább elbeszélgetek a tejberizsről, elmondom, hogy nézd ilyen sovány vagyok és hogy SZERINTEM AZ EMBERISÉG 90%-A MÉLTÓ A HALÁLRA!!!!!!! hát még sok ilyen egyszerű naivságot.

[re=50068]Mefi[/re]: Trackbackbe szerettem volna, mert ez hsz-nek túl off, személyes és hosszú. Akit nem érdekel, ne olvassa.

Szerintem alapvetően máshogyan gondolkodunk. Úgyhogy amit írok, ne okoskodásnak meg kötekedésnek vedd, csak ilyen önfeltárásnak.

Pontosan ugyanolyan vagyok egy lánnyal, amilyen egyébként is. Valószínűleg a különcség éppen ebből adódik, hogy minden helyzetben önmagam vagyok. (Na ezt nem úgy értem, hogy a többiek meg hülyék, csak máshogy működnek.) Aki nem különc, annak nyilván (hisz ezért van rá külön szó is) baromi idegesítő egy ilyen ember. Ha olyanom van, nem veszem fel neked egy hétig a telefont. De csak neked. Ha olyanom van, nem megyek el a szülinapi mókádra, hanem helyette lemegyek ezredszer az utcára fényképezni. Ha odajössz hozzám az utcán, nem nézek a szemedbe. Lehet, hogy negyed órán belül annyira megváltozik a véleményem valamiről, hogy pontosan az ellenkezője mellett kezdek el harcolni. Mellettem állsz, annyit mondasz, hogy jó ez a zene, és üvöltözve hagylak ott. De ha ismeretlenül előttem állsz, és ellopják a bringádat, és szomorú vagy, akkor veszek egy üveg bort és azt mondom, hogy gyere, dumáljunk. Ha semmire nincs időm (pl. tanulni kell) és meghal a nagymamád, akkor azt mondom, hogy menjünk fel a Gellért-hegyre, meséld el, mit érzel és hajnalra megnyugszol. Ha felírod éjjel a blogodra kettőkor, hogy beteg a macskád, és be vagy pánikolva, és nem tudsz mit csinálni, akkor még akkor is elindulok hozzád, ha másnap reggel vizsgázom. Ilyen dolgokra gondolok, nem arra, hogy akkor én most direkt mindig máshogy öltözöm, vagy más zenét hallgatok.

Nyilván így csajozni is sokkal nehezebb. Sokkal könnyebb megőrülni is egy kapcsolatban. Nehéz így szakítani, hiszen én vagyok szerelmes, akkor most mi az, hogy ennek most legyen vége. Nehezebb is így megérteni, ha valaki nem akar velem lenni. Ezt a normális emberek különcködésnek, nagyképűségnek, önzőségnek, mániának, zavarodottságnak, szélsőséges hangulatingadozásnak látják. Kimondottan nehezen nyelte le faterom, amikor beállítottam otthon egy bringa méretű Csepel rollerrel. Nem értette, hogy erre minek pénzt költeni. Nehezen nyeli le, hogy azért megyek el egy koncertre, hogy felvegyem. A barátaim is egytől-egyig elég fura alakok. Ahogy másoknak is fura, hogy a városban katonai nadrágot hordok. Nekem nem csillan fel a szemem attól, hogy 200 dollár az iPod 3G, de kétszáz méterről kiszúrom a szépen kihegyezett ceruzát.

Szóval az eredeti témára rátérve, ami neked hülyeségnek tűnik, az nekem a valóság. Sokmindent megteszek egy lányért, nagyon sokat, csak máshogy. Szerencsére vannak olyan lányok, akik nem tartanak bolondnak, ha a fél délutánomat azzal töltöm, hogy sztereóban vegyem fel az eső hangját, vagy ha két héten keresztül a tejberizs az egyetlen témám, és három napon keresztül csak azt főzök. Az első dolog, amit megkérdezek egy lánytól, hogy hányszázezer frankot ér a házuk, és hogy mik a kedves játékai. Szomorú leszek, ha túl fontosak neki a zenék és ráadásul hülyeségeket is hallgat. Szeretek mezítláb elmenni a teszkóba, még akkor is, ha a hűtőpultoknál jéghideg van, kinn a betonon meg árnyéktól árnyékig kell rohanni. Ismerek olyan szorongó embereket, akik próbálnak normálisak lenni, miközben csak simán fel kéne vállalniuk, hogy kicsit máshogy reagálnak a dolgokra. Nem azt mondom, hogy nem tudom kontrollálni magam, hanem hogy akkor vagyok nagyon jól, ha a fentiek szerint működöm. Ebből talán ki is lehet nőni.

Ha nem hiszed, hogy van ilyen, kérdezd meg B3cket, vagy Istit vagy mi most épp a neve, ő tudna rólam mesélni.

Ez miért lenne képmutatás? A képmutató a farizeus, aki imaszíjat teker a karjára, naponta hetvennyolcszor imádkozik és keresztre feszít mindenki mást, közben meg hit annyi van benne, mint egy kiskanálban.
Az, hogy a tanárnak nem mondom a képébe, hogy hülye vagy, fiam, nincs mit csinálni, hanem csendesen mosolygok egyet és legyintek, az nem képmutatás. Ahogy az se képmutatás, amikor megpróbálsz meghódítani egy lányt és kedveskedsz neki. Az inkább valami más. A képmutatás inkább az, ha így megszólod a “képmutatást”, közben meg ugyanazt csinálod. Szerintem az se képmutatás, ha nem mindenkivel ugyanúgy viselkedsz — mert ha mindig teljesen magadat adnád, annak az lenne a vége. Egy ismerősnek te a vad rokker vagy, másnak meg a könyvtárban tanuló diák. És mégis ugyanaz vagy…