Saci – életünk egy kicsi, szőrös nyugdíjassal

Na helló! Ismét elrohant az év, pedig istenbizony van megint egy tucat bejegyzés a piszkozatok között, de hát ilyen ez a popszakma. Idén 20 éves lett Saci, a nyugdíjas sziámi macskánk, és valamelyik nap rájöttem, hogy annyi kisállatomról (főként macskákról) írtam már itt, ő mégsem kapott eddig bemutatkozó bejegyzést. Idei elsőnek pont tökéletes téma, nem?

Saci 2004-ben született. Ne kezdj számolni az ujjadon, mert csak megfájdul tőle: 2004 bizony pontosan idén volt húsz éve. Két évtized! Ha az gombócból sok, hát évekből biztosan, pláne egy macskának. A mefiblog első bejegyzését 2005 novemberében (igen, jövőre lesz 20 éve, ebbe most ne is menjünk talán bele) írtam, Saci bemutatkozó bejegyzése viszont nem emiatt maradt ki.

Furcsa fordulókat kanyarítanak azok a bizonyos nagyobb energiák az élet nevű rögös utunk térképére. Szentimentális megmenésem oka az, hogy amikor szegény »Kázmértól elbúcsúztunk«, ismét eszembe jutott, hogy miért választottam anno egy sziámi macskát. Rákerestem az interneten, hogy melyik macskafajták élnek a legtovább, és szinte minden forrás a sziámit említette a TOP 3-ban. 15 év is szép eredmény, de én kicsit mindig úgy képzeltem el, hogy majd’ 40 éves leszek, mikor majd el kell búcsúznunk egymástól. (19 éves voltam, amikor Kázmér 3 hónaposan hozzám került.)

Kázmérnak sajnos csak 15 év jutott, Saci viszont idén nyáron, az én 36. születésnapom után néhány nappal betöltötte a 20. életévét. Amiből 15 évben már ismertük egymást, és amiből majdnem 10 évben együtt is laktunk.

Sára úrihölgy

A párkapcsolati dolgaimról tudatosan szinte sosem írok a blogon, most viszont nem fogom tudni kikerülni, mert Sacinak (és persze Kázmérnak is) fontos szerepe volt abban, hogy van egy hosszúnak nevezhető párkapcsolati sztorim. Mármint nem a sztori hosszú. Történt ugyanis, hogy 2009-ben rám írt egy lány Flickr-ön.

A Gen Z olvasóknak egy kis segítség: akkoriban még nem robbant be annyira az okostelefonok és a mobilinternet világa, így a szoba sarkában lévő asztalkán elhelyezett számcsógépen éltük az internetes szociális életünket. Még az Instagram sem létezett, szóval a fotós tömegek a Flickr-ön osztogatták meg fantasztikusabbnál giccsesebb képeiket, itt amúgy tényleg erős közösség volt, sok-sok emberrel. Aztán a Flickr nem tudta tartani a lépést, és a mostani kicsit kihalt barlang állapotába érkezett.

Szóval ezen az akkor még aktív Flickr-ön rám írt egy Ingrid nevű lány, hogy hoppá, ugyanolyan macskánk van! És tényleg:

Míg Kázmér 2007-ben született, Saci 2004-ben. Sára úrihölgy volt a becenve, és aki nem ismerte akkoriban, az szerintem el sem hinné, milyen karakter volt: őrültségben simán »Bélát is felülmúlta«, általában ha átmentem Ingridékhez, akkor felrohant az emeletre, hozzám dörgölőzött, beleharapott a lábamba, aztán üvöltve elszaladt. Kifejezetten vadóc volt akkoriban: szeretett megszökni, játszani, és a háztetőn vagy igazából bárhol üvöltözni. Ez mondjuk most sem változott.

Saci azon túl, hogy a sziámi macskák hosszú várható élettartammal számolhatnak, amúgy is különösen szerencsés géneket hozott: az alomból még mindegyik tesója él és virul, sőt, az anyukája is, aki két évvel idősebb nála.

Anno nagyon vicces volt látni a különbséget a két macska között: Saci egy kicsit magának való, kevésbé bújós, nagyon aktív, már-már őrült; míg Kázmér egy igazi társasági lény, nagyon bújós, kicsit félénk, nyugodt, de azért szintén játékos, és inkább mókás karakter volt.

A nagy találkozás

Leveleztünk, beszélgettünk, találkoztunk, követték egymást a dolgok, míg aztán 2015-ben összeköltöztünk, és a két macska végre élőben is találkozott. Kázmér minden macskát csípett, így vele nem volt gond, de Saci az első két-három napban nem kifejezetten rajongott a projektért, hogy új helyen lakik, ahol van egy másik macska is.

Ez a kép kb. egy héttel az összeköltözés után készült, amikor rajtakaptam őket, hogy együtt aludtak a hálóban. Habár semmi olyat nem tudtak csinálni (amit így utólag kicsit bánok is, bírnám, ha lenne tőlük egy kölyök), látszik rajtuk a rajtakapás okozta kellemetlen pillanat. (Ha a kedves olvasó ezen a ponton felnyögne, hogy baszkikám, ezek csak macskák, itt szeretném elhinteni a tudományos tényt, hogy a macskák 276 különböző arckifejezésre alkalmasak, és a skála nagy részét prezentálják is egy átlag kedd délutánon.)

Ezen a ponton azt is megjegyezném, hogy ha a kedves olvasó a korom mellékhatásának tudná be az őrült macskás karakterem kibontakozását, szomorú hírem van: ez már tízévesen is létező kattanás volt nálam, és valószínűleg nem is igen fog elmúlni később sem.

Pár hét múlva már óriási barátságban voltak, ami főként verekedésekben és néha együttalvásban merült ki. Ahogy teltek a napok, hónapok és az évek, végül aztán egyre jobban megszokták és talán meg is szerették egymást. Kázmér utolsó éveiben már szinte mindig együtt aludtak, és rengeteget mosdatták egymást, ami a macskáknál kb. az ultimate törődés jele.

Azt hiszem, ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy soha többet nem lesz egy macskám. Mindkettejükön érezhető volt a pozitív változás, és kicsit bátrabban is hagytuk őket otthon egyedül, habár ezen alkalmak során leginkább csak aludtak, a házbontós energiákat mindig meghagyták akkorra, amikor megérkeztünk haza a nap végén. (Ez még javában az irodai munkavégzéses napokban történt, amikor szinte mindig este érkeztünk haza.)

Életünk egy nyugdíjas macskával

Sacit sokszor Néninek becézzük, és a nyugdíjas jelző abszolút illik a mostani habitusához. A mindenféle macskaéletkor-kalkulátorok szerint annak ellenére, hogy almát körtével nem hasonlítunk, egy 20 éves macskára úgy lehet gondolni, mint egy 96 éves emberre.

Az állatorvos (akit azért márt 3-4 havonta fixen látogatunk) minden alkalommal meglepődik, hogy ez tényleg egy 20 éves macska. A laboreredményei már árulkodóbbak a koráról, de még erre is mindig az a szakvélemény érkezik, hogy egy átlag 15-16 éves macska megirigyelhetné azokat a csillagokat.

Egy érdekesség a sziámi macskákról. Mindegyikük krémes bézs, szinte fehér színnel születik. A színűket egy genetikai mutációnak köszönhetik (amit Himalája-génnek is neveznek tudományosabb körökben), amit 2005-ben fedeztek fel. A bundájuk színének változását a testhőmérsékletük és a koruk együttesen okozza. Születéskor a testhőmérsékletük felveszi a természetes elrendezést: a tappancsaik és a füleik kevésbé melegek, mint a mellkasuk. Ahogy kiskorukban nőnek, ez a Himalája-gén aktiválódik, és a testrészeiken a bundájuk színe annál jobban sötétedik a barna irányába, minél hidegebb. Ez pedig az évek múltával folyamatosan erősödik.

Visszakanyarodva Sacihoz: az egyik dolog, ami miatt kevésbé tűnik idősnek, hogy annyira még nem sötétedett be a bundája. Ősz szőrszálai vannak már, de azok is elvétve.

Mindenki azt kérdezgette tőlem két éve, hogy Saci hogyan viselte Kázmér halálát. Erre mindig azt mondtam, hogy tulajdonképpen sehogy. Amikor Kázmér meghalt, odajött, megszagolgatta, és szépen ment tovább a dolgára. Az állatok nem úgy gyászolnak, mint mi.

Aztán hetekkel később feltűnt, hogy Saci hirtelen megöregedett. Nem volt semmi átmenet, nem lassan érkezett meg a nyugodt korszakába. Egyik nap még rohangált a lézerrel, másnap már feltűnt, hogy sokat alszik, kicsit remeg, megjelent néhány ősz szőrszála és barnult kicsit a bundája.

Hát, valahogy így viselte Saci Kázmér távozását. Nem volt hangos puskadurrogás, egyszerűen csak kattant egyet a belső órája.

Azóta tényleg nagyon igaz rá a nyugdíjas jelző. 21-22 órát alszik egy nap, és ha felkel, mindig ugyanazt a menetrendet követi: kiabál (a hangja öregedett legkevésbé), eszik, vécére megy, aztán addig szenved, amíg nem fekhet valamelyikünk ölébe. Nagyon bújós, és szinte azonnal dorombol, ha bárki hozzáér. Az egészsége hellyel-közzel rendben van, egy kis asztmát és a macskáknál szokásos veseelégtelenséget leszámítva, de Kázmér óta különösen erős orvosi nagyító alatt áll.

Bélát is nagyon jól fogadta: hasonló volt a menetrend mint Kázmérral, annyi különbséggel, hogy sokkal gyorsabban barátkoztak összes, és azt leszámítva, hogy Béla egy igazi őrült, nem feltétlen érti, hogy az ő energikus egyéves rezgése nem feltétlen egyezik Saci nyugodt húszéves rezgéseivel.

Az elmúlt időszakban már elkezdte kerülni az almot, ami főként amiatt van, mert nagyon instabil a kis remegései, tikkelései miatt, ezért nem tud biztosan megállni az alomban. A látása és a hallása még rendben van, de elég sokszor elmereng és néha látszódik, hogy nagyon messziről jön vissza. A doki szerint ez teljesen szabályos, gyakran használt kifejezés az “ebben a korban” ha róla beszélünk. Mozgékony, de azért látszik, hogy 96 emberi évvel számol.

Olyan, mint egy rongyos, gyűrött plüssállatka, ami már csak a polcon pihen dekorációként, de korábban egy gyerek kedvenc játéka volt, amit mindenhová magával vitt. Egy csipogós játék, aminek a bundája már kikopott a sok hurcibálástól, de a csipogója még mindig olyan, mint új korában. Nagyon érdekes élmény egy idős állattal élni, még furcsább látni, ahogy megöregedik. Ez egy olyan életszakasz, amiben minden nap újat tanulok. Különös látni a változásait, a kis szokásaihoz ragaszkodását, a szeretetigényét és azt, hogy a szeme pontosan ugyanolyan vadóc módon csillog, ha a fizikuma már nem is engedi neki az őrületet.

Saci hivatalosan is abban a korban van, hogy minden nap ajándék. Főként nekünk, de mi sokat dolgozunk azon, hogy neki is az legyen. És azon is (komoly állatorvosi stábbal, ha fogalmazhatok így), hogy minél több ilyen nap legyen. Ettől még ha kicsit mélyebben alszik, mindig úgy megyek oda, hogy megnézem, szuszog-e még. Nem tudom, hogy napokban, hetekben, években vagy akár egy újabb évtizedben (nem lehetetlen!) mérhető az idő, amit még együtt tölthetünk, de én hálás vagyok minden másodpercért.

Ezt a bejegyzést az is inspirálta, hogy a tárgyilagos, nyugodt énem naponta súgja a fülembe, hogy Saci már tényleg nyugdíjas. Sokat látott, sokat utazott, sokat kiabált, sokat karmolt, sokat rombolt macska, de valahol mélyen el kell fogadnom, és készülnöm is kell rá, hogy egy ponton már ő sem lesz velünk.

Hülyeség, de hálátlan dolognak gondoltam volna, ha ennek a 20 éves macskának szentelt első bejegyzésem (akinek valamilyen módon sokat köszönhetek, és akivel az életem közel harmadát töltöttem) ezen a majd’ 20 éves blogon egyben az utolsó is lett volna.

Szóval ő Saci, aki nekünk csak Néni, Nyányó, Sanyi vagy néha Öreglány.