Ma a létező összes ajándékot becsomagoltam a magam suta módján (egyébként egészen pró vagyok a dologban, csak a sarkaknál figyelhető meg némi türelmetlen gyűrés, és ragadjálmároda celluxozás; illetve alaphangon is a »Modern Family-ből« ismert mindent-megold-egy-kis-ragasztó megoldás híve vagyok).

Nálam nincsenek nagy ajándékozások; a háromfős család, Ingrid és családja, a legjobb barátaim (Tigi családostul, Tomi és Gergő) kapnak csomagot. Leginkább szüleimre szoktam költekezni, és rájuk sem azért, mert ez valami fontossági sorrendet jelképez, vagy a drágább ajándéknak nagyobb az értéke; egyszerűen ők azok, akik a legtöbbet költötték rám, és ha van lehetőségem, igyekszem ezt törleszteni.

Azt vettem észre, hogy a ne ajándékozzunk semmit dolog egyre népszerűbb lett, kicsit olyannyira, hogy már ez a túlhájpolt kategória; nálam legalábbis biztosan. Mikor pár éve ezt mi játszottuk, mindenki elkerekedett szemekkel nézett rám, hogy KARÁCSONYKOR SEMMI AJÁNDÉK, HÁT MELYIK BOLYGÓRÓL JÖTTETEK, most meg ha megemlítem, hogy vettem ajándékot, akkor pfejj, az milyen már. Hát érted, milyen durva, hogy egyesek követnek több száz éves hagyományokat, elképesztő!

Szóval na. Mintha lenne a bejglit, kacsát-libát-káposztát együtt fogyasztó családon kívül bármi más, ami fontos.